A múzeum 1973-tól fogadja az érdeklődőket, azóta 250 ezer látogató tekintette meg Széchenyi István miniszteri szobájának tárgyait, berendezéseit, korának eredeti dokumentumait, szerteágazó tevékenységének, szenvedélyének a relikviáit, lenyomatait. Szinte teljes családtörténeti kép bontakozik ki a látogató előtt, és Széchenyi műszaki létesítményeinek makettjeit, fotóit, néhány eredeti tárgyát is közszemlére tették.

Az emlékmúzeum azonban egy évtizede folyamatosan leépül. Mostanában egyre kevesebben látogatják, és ahogy Szentkuti Károly, az Országos Széchenyi Kör alelnöke sorolja, a nagy múltú intézménynek ma már nincs önálló honlapja, de telefonja sem, és a gondnokon meg a teremőrön kívül egyetlen múzeumi szakember sem dolgozik az intézményben. Múzeumpedagógiai és szakmai programokat ott már nem szervez senki.

A Széchenyi életművének megismertetésén munkálkodó, több ezer tagot számláló Országos Széchenyi Kör legutóbbi ülésén már sokadszorra foglalkozott az emlékmúzeum sorsával. A létesítmény a közelmúltban a soproni múzeumokhoz tartozott, ám a megyei hálózatok felszámolásával az idei év elején fenntartót váltott. Új gazdája a Magyar Nemzeti Múzeum lett, noha a nagycenki önkormányzat is pályázott rá. Szokatlan szándék ez mostanság egy helyi közösségtől, amikor mindenki inkább szabadulni szeretne a kulturális intézményeitől. A helyhatóság részletesen kidolgozta a működtetés irányait, rendjét, feltételeit. Két elképzelést vázoltak fel: az egyikben közérdekű muzeális kiállítóhelyként, a másikban gyűjteményként szerepelt az intézmény. Ez utóbbi szervezeti formában a szakmuzeológuson kívül közművelődési szakembert is alkalmaztak volna.

Tervezetükben utaltak arra is, hogy az önkormányzat miért lehetne jó gazdája az emlékkiállításnak. Jelenleg a nagycenki Széchenyi-emlékhelyeknek mind-mind más a kezelőjük, üzemeltetőjük. A Széchenyi-mauzóleumnak az egyházmegye, a múzeum melletti kastélynak a Nemzeti Vagyonkezelő, a kastély parkjának és a hársfasornak a Soproni Tanulmányi Erdőgazdaság, a volt méntelepnek a Nyugat-magyarországi Egyetem, a múzeumvasútnak pedig a GYSEV. A helyi önkormányzat volna a legalkalmasabb a tevékenységek összehangolására, és ezt az önként vállalt feladatát az emlékmúzeum fenntartójaként hatékonyan teljesíteni is tudná, érveltek a település vezetői.

Ez a vonat azonban – hogy stílszerűek legyünk, ha már a múzeumvasútról is szó van – elment, ugyanis az idei évtől az emlékkiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum fenntartásába került. Bugledich Attila nagycenki alpolgármester szerint most az a dolguk, hogy az új fenntartóval együtt próbálják meg olyan zarándokhellyé fejleszteni a kastélyt, melyben szakszerű kutató és értékközvetítő munka folyik.

A Magyar Nemzeti Múzeumnak egyelőre nem ismeretes világos szakmai elképzelése arról, mit is akar kezdeni a nagycenki gyűjteménnyel. Csorba László főigazgató többszöri megkeresésünkre sem fejtette ki szándékaikat, és az Országos Széchenyi Körtől is türelmet kér, hiszen most van a „tájékozódó-felmérő” időszak. Annak ellenére, hogy laikusként például azt gondolnánk, hogy a tájékozódásnak, a felmérésnek az előtt van az ideje, hogy döntés születne egy értékes gyűjtemény, kastélymúzeum sorsáról. A Nemzeti Múzeumhoz történő csatolással a nagycenki emlékmúzeum rangját ugyan országosra emelték, de hogy a gyakorlatban jól jár-e ezzel a kiállítóhely, azt egyelőre senki sem tudja. Az Országos Széchenyi Kör tagjai érdeklődésünkre azt fogalmazták meg: ha Széchenyi nemcsak áruvédjegynek kell egy ország kormányának, ha nem csupán egy nagyszabású kurzusfilm hősét látják benne, hanem igazodási pontnak tekintik, akkor szellemi, tárgyi emlékeit, értékeit sokkal jobban illene becsülni.

Az emlékhely öt elemből áll, jelenleg mindnek más a kezelője