Szárazan zörögnek az életrajz adatai. 1936-ban született. 1954 és 1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója. 1958 és 1959 között a Kisalföld kulturális rovatvezetője, 1960 és 1964 között a Kortárs, a Nagyvilág munkatársa, 1964 és 1968 között az Élet és Irodalom olvasószerkesztője. 1968 és 1971 között a Népszabadság rovatvezető-helyettese, majd 1971-től kulturális rovatvezetője, a szerkesztőbizottság tagja, mellette 1972-től 1990-ig a Kritika munkatársa, 1975 és 1990 között a Szovjet Irodalom főszerkesztő-helyettese, majd az utolsó két évben főszerkesztője. 1990 és 1996 között a Népszabadság főmunkatársa, 1996-tól 2000-ig pozsonyi tudósítója, 2000 és 2004 között a pozsonyi Pravda munkatársa. Írt könyvet és cikket, tanulmányt, publicisztikát a Népszabadságba, a 168 Órába, a Tekintetbe, a Prágai Tükörbe, a Voproszi Lityeraturiba és még megszámlálhatatlan lapba.

Igényesen írni talán akkor tanult meg örökre, amikor az újságírás még szellemi tevékenység volt és nem gyári munka. Amikor tétje volt még minden megjelent sornak, és a sorok közötti helynek is, amikor még borítékban küldte cikkeit Komlós Jánosnak a Népszabadsághoz. „Ördögi erők gonosz tréfát űznek velünk. A borítékban, amit küldtél, szar volt kézirat helyett. Kérlek, tartsd magad eredeti megállapodásunkhoz” – jött egyszer a válasz, amely évtizedek múltán anekdotaként járt szájról szájra a fiatal újságíró-nemzedék okulására.

Nem egyetlen generáció bámulta őt szájtátva. Politikai, esztétikai – ha szabad így mondani – ellenfelei utálták és átkozzák máig, akik meg a barátai lehettek, feltétel nélkül szerették és tisztelték. Mert nincs az az életrajzi lexikon vagy személyes visszaemlékezés, amely akár csak a töredékét is hitelesen felidézhetné annak, amilyen – volt.

A baloldal határozott elkötelezettje volt, kommunista, ha tetszik, de nem dogmatikus, olyan tisztán a mindenkori valóságot és a realitásokat kevesen látták, mint ő. Nem is láthatta másként, mert felmérhetetlen szintetizált tudása volt, az agya meg még hetvenhat éves korában is úgy járt, mint a svájci óra. Hallottam K-telefonon Aczél Györggyel kiabálni, hallottam Rényi Péternek ellentmondani – nem is hatástalanul. Mert nehéz volt vele vitatkozni, de még beszélgetni is, olyan alaposan érvelt. Az ember csak elnémulva fülelt, bámulta a szerkesztőségi szobákat vagy a sarki kocsmákat betöltő, termetéhez mért orgánumát és hahotázását. Honnan, mikor, hogyan szedhet össze valaki ennyi tudást a világról? Hihetetlen agya volt, hihetetlen munkabírással. Hajnalban kezdte (telefonok a rovatnak), írógép, kávé előtt, késő este, éjszaka fejezte be, s bármennyi rummal szedálta is le magát napközben, még késő délután is elképesztő teljesítményre volt képes.

Néhány hónapja bátortalanul kérdeztem tőle: abban a székben, amelyben ült, mikor gondolt először arra, hogy a „létező szocializmus” megbukhat. Hosszan hallgatott, aztán azzal csapta le a telefont: hja, a birodalmaknak már csak ez a sorsuk. Cinikus lett volna? Biztosan az volt, mint ahogyan nemzedékének okosabb, gondolkodóbb része bizonyosan azzá kellett legyen. Cinikus volt generációjának szellemi elitje, amely más utat nem látva maga előtt szolgálta, de kritikával szolgálta azt, ami volt, mert ha akart, tisztában lehetett és volt is nemcsak a magyarországi viszonyokkal, hanem a sakktábla moszkvai állásával is.

Nála pedig kevesen ismerték jobban a szovjet valóságot, hiszen kivételes kapcsolatrendszert ápolt főként az ottani „cinikusokkal”. Megszokott vendég volt a moszkvai szerkesztőségi szobákban, ahol a bezárt ajtók mögött még a gorbacsovi időkben is előkerültek a páncélszekrényekből a vodkás üvegek – és tiszta gondolatok. Ismerte az orosz és a szovjet világot, mint a tenyerét. Bárcsak beváltotta volna harmincéves ígéretét: egy csoportos moszkvai körsétát Bulgakov Mester és Margaritájának világában.

Szerkesztőként talán senki nem tett annyit az orosz, szovjet irodalom megismertetéséért, mint ő.

1963-ban elsőként kapta a telefont barátjától, a Népszabadság akkori moszkvai tudósítójától, hogy a szovjet pártpolitikai bizottsága a hruscsovi olvadás jegyében engedélyezte Alekszandr Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napjának megjelenését, amely elsőként tudósított a Gulag világáról. A magyar fordítás akkor már készen volt, és a szocialista táborban először a Nagyvilágban meg is jelent. Mint ahogyan Jevgenyij Jevtusenkótól Csingiz Ajtmatovig hozzáférhetővé tett minden értéket a magyar olvasó számára. Általában a szláv irodalom legmélyebb ismerője és népszerűsítője volt, amiben segítette kivételes nyelvtudása. Sokat tett a határon túli magyar irodalmi, szellemi élet itthoni jelenlétéért is. A szerkesztői munkát már csak színesítik a legendák körébe emelkedett történetek, mint a tragikus sorsú „maga volt a lázadás” Vlagyimir Viszockij és Marina Vlady találkozása a Népszabadság szellemi oázisként létező kulturális rovatában.

E. Fehér Pál meghalt. Halála okán most majd előbújnak odúikból a szellemi törpék, hogy megmondják róla az „igazat”. Tévedett-e súlyosan a magyar kulturális élet –Rényi Péter és Pándi Pál mellett – évtizedekig meghatározó egyénisége? Űztek-e még vele ördögi erők gonosz tréfát? Biztosan. Ám ezeket pontosabban látta, mint amennyit az akkori világból az utólag tévedhetetlen magabiztossággal ítélkezők egyáltalán megértenek. Azt mondtam: cinikus volt. Halálával nem a kort siratjuk, hanem az embert. A barátunkban a saját sorsunkat, cinizmusunkat, amelyet az élet igazolt azzal, ahogyan a történelem kereke nemcsak hogy csikorogva megállt, hanem elkezdett visszafelé forogni. Ami rendben is volna, ha sokan nem magát az időt akarnák visszaforgatni manapság. Csoda-e, ha E. Fehér Pál halálára magányos lett?