Román film: Siker a semmiből
– A román film úgy él és virul, hogy Romániának nincs filmipara. Nincs pénz, nincs közönség, és film is alig van – magyarázta kérdésünkre Alex Teodorescu, Cristian Mungiu Arany Pálma-díjas filmjének (4 hónap, 3 hét, 2 nap) társproducere. – A művészfilmekre, hiába jutalmazzák számtalan díjjal a nemzetközi fesztiválokon, kevesen kíváncsiak. Ezért is létfontosságú az állami finanszírozás – tette hozzá a Saga Film ügyvezető igazgatója.
Romániában március 8-tól vetítik a Gyermeki pózt, és a román film történetének első Arany Medvéjét elnyerő csapatot is az foglalkoztatja, vajon lesz-e a filmnek közönsége. Az előzmények nem túl biztatóak. A románok büszkék a nemzetközi fesztiválokon évek óta taroló filmes új hullámra, de ezt a legtöbben csak a közösségi oldalakon nyilvánítják ki. A Cinemagia filmportál adatai szerint Cristian Mungiu legújabb filmjét (A dombok mögött – Dupa dealuri), amely tavaly két díjjal tért haza Cannes-ból, 53 ezren látták. Tudor Giurgiu Emberekről és csigákról című alkotását 63 ezren nézték meg. Ahhoz viszont, hogy Netzer filmje nullszaldós legyen, ötször több jegyet kellene eladni.
A román filmközpont (CNC) tavaly 11 millió eurónak megfelelő összeget osztott ki, de nem kizárólag filmkészítésre. Ugyanebből az alapból finanszírozzák ugyanis a fesztiválokat és a szakkönyvek kiadását is. A legnagyobb összeggel, mintegy 250 ezer euróval Cristian Mungiu újabb projektjét támogatták, miközben a Gyermeki póz 850 ezer euróba került. – A román film alulfinanszírozott, az Országos Filmközpont pedig leragadt valahol a múlt században – kongatta meg a vészharangot Tudor Giurgiu rendező is, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) egyik alapítója és szervezője.
A forrásszűke a fő oka, hogy a támogatások elosztását évente ismétlődő botrányok övezik. Giurgiu szerdán a blogján „elárulta”, hogy Netzer filmje is csak második nekifutásra kapott finanszírozást. Ugyanott kifogásolta, hogy az állami támogatások mintegy fele olyan projektekre megy el, amelyeket utólag sem szakmai, sem közönségsiker nem igazol. A közélet tisztaságáért síkra szálló, több civil szervezetet tömörítő Tiszta Romániáért Koalíció (ARC) Giurgiu adataira hivatkozva követelte Daniel Barbu művelődési minisztertől, hogy bízza rá a filmalap reformját az új hullámra. (A koalíciónak tagja a szintén sokat díjazott rendező, Corneliu Porumboiu is.)
Tennivaló éppenséggel lenne. Jelenleg ugyanis valamennyi nevesebb rendező arra kényszerül, hogy forgatókönyvíró, producer és forgalmazó is legyen egyben. Cristian Mungiu tavaly még tovább ment: a saját költségén vetítőgépet vásárolt és termeket bérelt, hogy vidéken is bemutathassa a filmjét.
Romániában az elmúlt években, részben a filmlopás elterjedése miatt, az emberek leszoktak a moziba járásról. A lapunknak nyilatkozó producer azonban sejteti: az emberek sok helyütt azért lopnak, mert ez az egyetlen módja, hogy megnézzenek egy-egy új filmet. Akad, ahol az egész megyében nincs egyetlen működő filmszínház.
Teodorescu szerint más oka is van, hogy a román filmek a közönség mind össze 1,8 százalékát vonzzák, miközben a cseheknél például a belföldi alkotásokra vált jegyet a közönség 30 százaléka. – A filmközpontnál magas pontszámot azok a pályázatok kapnak, amelyek értékes forgatókönyvet, díjazott rendezőt és producert tudnak felvonultatni. Ezek pedig művészfilmek – fejtegette. Ahhoz, hogy az államilag támogatott filmek eljussanak a közönséghez, a filmalapnak szerinte támogatnia kellene „kommerszebb” alkotásokat is, vagy legalább hagynia, hogy a piac maga oldja meg a kérdést. Ehhez viszont szükség lenne egy modern szponzortörvényre, amely kifizetődővé tenné a magáncégeknek a filmgyártás támogatását.
A népszerű publicista és kritikus Cristian Tudor Popescu reméli, hogy a Gyermeki póznak lesz közönsége. Szerinte ugyanis Netzer „aktuális” filmet csinált: olyan témákat boncolgat – az anya-fiú viszonyt és az újgazdagok törvényfölöttiségét –, amelyek sokakat foglalkoztatnak. (Romániában nemrégiben közfelháborodást okozott, hogy az egyik ismert tévés műsorvezetőt csupán felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, miután négy halálos áldozattal járó balesetet okozott. Ez a történet igencsak rímel az Arany Medvével elismert film szüzséjére.)
A szakma és a kritikusok nagy része szerint kérdéses, meddig képes az új hullám kizárólag a tehetségre alapozva szállítani a sikereket. Gabriela Lupu, a Romania libera szakújságírója a tornászok példáján keresztül hívta fel a figyelmet a szűk szelekciós bázis veszélyeire. Mint köztudott, a román tornászok hosszú éveken át futószalagon szállították az olimpiai aranyakat, de aztán az érmek elapadtak. Ez a veszély fenyegeti szerinte a román filmet is: kevés alkotásból nem lehet tartósan kiválóakat válogatni.
Bosznia tehetségei hatalmas sikereket aratnak – pénz és eszközpark nélkül is
A filmművészet nemzeti ügy Bosznia-Hercegovinában. Persze a háromféle vallású országban nem mindenhol, de a horvátok és a muzulmánok lakta konföderációban, valamint annak fővárosában, Szarajevóban biztosan.
Még tartott a háború, amikor szinte a romok között, 1995-ben megrendezték az első nemzetközi filmfesztivált (még így is több mint tizenötezer nézője volt), mely mára a régió vezető mozgóképes rendezvényévé nőtte ki magát, és a világsztárok is előszeretettel bukkannak fel rajta, Bonótól egészen Angelina Jolie-ig.
Nem titok, hogy a fesztivált létrehozó és a mai napig igazgató Mirsad Purivatrát az ország muzulmán értelmisége támogatja. És hogy nem csak a showbiz és a filmélet érdekli ezeket a köröket, már abból egyértelművé vált, hogy a háború után két világszínvonalon alkotó filmesnek is sikerült befutnia: Danis Tanovicsnak és Jasmila Zbanicsnak. Ez mindenképpen érdekes jelenség, mivel a többi volt jugoszláv tagállam nem igazán tudott az utóbbi tíz évben ilyen tehetségeket felmutatni. Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy Boszniában a mai napig nincs megfelelő technikai eszközpark, se önálló finanszírozás: mindkét alkotó csakis nemzetközi segítséggel, koprodukcióban (német, osztrák, francia és olasz) tudott eddig dolgozni.
Nem vitás: a délszláv háború még hosszú éveken át izgalmas témája lesz a filmművészetnek, és a bosnyákoknak vannak jó mesélőik. Míg 2001-ben Danis Tanovics Senkiföldje című háborús drámája – egy bosnyák és egy szerb katona története a fontvonalon – üstökösként tűnt fel a cannes-i fesztivál egén (és meg sem állt az Oscar-díjig), 2006-ban már a következmények számítottak érdekesnek.
Zbanics első nagyjátékfilmje a Szerelmem, Szarajevó volt (az eredeti cím, a Grbavica a város egyik kerületére utal). Hőseinek – a muzulmán Esma és serdülő lánya, Sara – története szívszorító. Míg a lány azt hiszi, apja a szerbek elleni harcok hősi halottja, anyját valójában több csetnik megerőszakolta, ő így fogant, és egy fogolytáborban született.
Míg a Senkiföldjét tulajdonképpen mindenki látta a régióban, Zbanics egyébként kiegyensúlyozott filmje azt bizonyította, hogy az érzelmek terén még nincs béke a Balkánon. Noha a főszerepet egy szerb nemzetiségű színésznő (Mirjana Karanovics) alakította, a Szerelmem, Szarajevót Bosznia-Hercegovina szerb részén betiltották, és Szerbiában sem talált sokáig forgalmazót.
Tanovics és Zbanics pályafutása azóta is díjakkal teli, az előbbié kis amerikai és francia kitérővel – de aztán hazatért, és legújabb alkotását, az An Episode in the Life of an Iron Picker című fikciós dokumtentumfilmet a nemrég véget ért Berlinálén a zsűri nagydíjával ismerték el.
A kortárs bosnyák filmművészetről írva nem lehet szó nélkül elmenni Emir Kusturica mellett. A szarajevói születésű filmes a jugoszláv időszakban pont a régió legerősebb hangja volt, az 1985-ben készült A papa szolgálati útra ment például a Tito-rendszer személyi kultuszának merész kritikájaként lett elismert. A rendező később a szerb oldalt választotta, és Szlobodan Milosevics támogatásával alkotott tovább: 1995-ben elkészítette a délszláv filmművészet mai napig legellentmondásosabb művet, az Undergroundot, amelyet a világ egy része Arany Pálmával kitüntetett művészfilmnek ismer, míg sokan mások Nagy-Jugoszlávia propagandájaként tartják számon. Ugyanők a muzulmán Kusturicát szerb rendezőnek gondolják.
Ahogy talán ma már ő maga is. (Csákvári Géza)
