Ez derült ki legalábbis azon a konferencián, amelyet a közelmúltban rendeztek az Országos Széchényi Könyvtárban: az előadásokban minduntalan Jancsó Kapa–Pepe-filmjei kerültek szóba. A commedia dell’ arte folytatójaként beszélt a rendezőről e művek kapcsán Schubert Gusztáv. Kiemelve, itt a színészé a vezető szerep, a forgatókönyv, a leírt dialóg csupán vázlat, amit Mucsi Zoltánnak és Scherer Péternek kell kiteljesítenie. A rendező furcsa, szürreális történelmi látásmódját az esztéta azzal magyarázza, hogy nálunk a mindenkori jelen kikezdi, tönkreteszi a történeti tudatot. Hiszen már 150 éve folyton bűnben fogan itt az aktuális hatalmi ideológia, mondja – gondoljunk Ferenc József, Horthy, Kádár korára –, a vezéralak kezdetben megtorol, vérfürdőt rendez, majd atyai gesztussal magához öleli népét, és az tapsol neki. Csakhogy így a történelem tabutémává válik, „temetetlen múlt” lesz, kibeszélése és megértése lehetetlen – erről szól egyebek mellett a Kelj fel komám, ne aludjál című Jancsó-opusz. Schubert szerint egyre több történelmi kísértet vesz minket körül, a Don-kanyari tragédiától a holokauszton át a Rákosi korig és tovább. Jancsó említett munkái attól tűnnek „blődnek”, mert maga a társadalom „blőd”, szétesett, antiszolidáris, abszurd. A rendező nem történetet mesél, hanem a magyar társadalomnak ezt a sajátos modelljét vallatja maró gúnnyal, öniróniával.

E gondolatsorba illeszkedett Vincze Teréz megjegyzése a Kelj fel komám… kapcsán: a filmben a múlt mintha itt lenne körülöttünk, alaposan összekeveredve, sokféle változatban, és a történelem „nyitott”, a mából sokfelé ágazhat. Azt már mások filmjeiről mondta az esztéta, hogy némelykor a múlt puszta emlékként, akár nosztalgiaként jelenik meg (Sose halunk meg, Csinibaba), mert a magyarok többsége a múlt század hatvanas, hetvenes éveit máig a legsikeresebb korszakként idézi. Bár a nosztalgia a fiatal alkotóknál a nyolcvanas évekre vetítve is föltűnik (például Kis utazás, Moszkva tér), határozottabb, elhatárolódó álláspont is érződik a múlttal kapcsolatban Pálfi György Taxidermia, Hajdu Szabolcs Fehér tenyér vagy Kocsis Ágnes Friss levegő című szerzői alkotásában. Legújabban, még a hazai filmgyártás leállítása előtt, zsánerfilmek is készültek a huszadik századi múltról (Apacsok, Drága besúgott barátaim, és az előadó szerint mítoszképző A vizsga).

Meghalt a történet, éljen az epizód! – ezzel a sokatmondó címmel beszélt Kelecsényi László filmtörténész arról, hogy a magyar filmben eltűntek a magukat értelmező „nagy történetek”, maradtak az epizódok. Mint ahogy Báron György kritikus elemzése is Pálfi „bestiáriumáról” (Taxidermia), illetve Bárdos Judité a Final Cutról, mert ezekben a filmekben a rendező az embert mint animális lényt, illetve a közös életrutinok általános alanyát mutatja be.