Ezúttal a Nemzeti Gobbi Hilda Termében nem egy kaján kéjenc mulat a kényének kiszolgáltatottak rovására, hanem a meghasonlottságtól szenvedő istenség saját baját terjeszti csaknem járványszerűen az alatta lévők körében. A meghasonlás, az identitászavar, a személyiségvesztés egyetemes.

Kleist Plautus és Moliere nyomán született darabja az antik mitológiában szokványos isteni kaland emberi következményeit követi. Mi történik azokkal, akiknek az alakját elrabolták? Vígjátéki helyzet, ha egy szolga találja magát szemben önmagával, de tragédia, ha egy vezér, egy király, szóval egy fontos ember veszíti el önmagát. Kleist több mint kétszáz esztendeje, az ipari forradalom kezdetén, az iparosodó kapitalizálódó világ tömegtársadalmának elszemélytelenedésére érzett rá, az önmagát vesztett ember kiszolgáltatottságát, manipulálhatóságát ábrázolta igen érzékenyen.

Ennek színpadi megjelenítéséhez nincs szükség arra, hogy az istenek valóban felöltsék azok külsejét, akik személyiségét, szerepét, társadalmi, családi helyzetét elrabolják. Egyszerűbb a látásukat megzavarni. Fölösleges igyekezet azzal bíbelődni, hogy a Jupitert alakító színész hasonlítson Amphitryon alakítójára, és hogy a színpadi Merkur összetéveszthető lehessen a színpadi Sosiasszal. Miután Udvaros Dorottya mint Merkur kiveri a valódi Sosiast játszó Znamenák Istvánból a Sosias-tudatot, világossá válik, hogy itt ezután mindenki azt fogja látni, amit várnak tőle. A néző is.

Gothár Péter öt évvel ezelőtt Kaposváron már megrendezte Kleist Amphitryonját. Mostani előadása a Nemzetiben nyomokat őriz belőle. Itt is van süppedő plafon, ahol az istenek érkezése látszik, Sosias ugyancsak rugalmas textíliából kecmereg elő, bár a föld alól. A rendező tervezte díszlet egyébként egy sok mindenre képes dobogó, amelyet három oldalról meredek tribün szegélyez a nézők számára. A negyedik oldalon Amphitryon palotájának ajtaja látható. Legfontosabb kellék Sosias zöld katonaládája, lehet rajta üldögélni, dühösen földre lehet csapni, Jupiter meg ráállhat, amikor istenként nyilatkozik meg.

Szöges botokból meg ketrecet lehet elkeríteni az egyik sarokban. Tihanyi Ildi papírból készített jelmezei könyörtelenül tréfálkoznak, amúgy nyilván a jellem, a személyiség foszlékonyságát jelzik általában, különösen meg a figurát, sőt a tudatállapotot is. Amphitryon rozsdabarna papírvértezetben csörtet elő, Alkméné fehérben van, amíg ártatlannak tudja magát, vörös, amikor bűntudat gyötri, aztán a fehéret már csak kiegészíti a vörös. A viccelődőn groteszk külső alatt igaz emberi kínok lapulnak. Znamenák István, miként Kaposváron, most is markánsan kidolgozott portrét ad az öntudatosan félő kisemberről, Nagy Mari enyhén tájszólással beszélő Charisa egészen eredeti és finom rajz az idősödő, elhanyagolt feleségről.

Nagy Zsoltnak nagyon fáj a címszereplő zavarodott tehetetlensége, katonás indulatai alatt könnyen megroppanó lélek lakik. Alföldi Róbert a saját magán is tekintélyesen uralkodó főisten kettős beszédét mesterien adja. Tenki Réka a becsapott Alkméné értetlenségét, háborgását, szenvedését sokféle árnyalattal mutatja meg, de azt is, hogy az asszony lelke mélyén nagyon is jól érti az isten szavainak lényegét. Merkurt, az egyetlen fontosabb szereplőt, akinek semmi baja, Udvaros Dorottya látja el nagy adag kamaszos pimaszsággal. Merkur saját mulatságára szívatja Sosiast is, Amphitryont is. Ő, a tolvajok és kereskedők istene kivétel az egyetemes szabály alól. Neki nincs semmiféle tudathasadása.

Alföldi Róbert és Tenki Réka