Ők már többé-kevésbé tartósan hátat fordítottak a nyomtatott betűnek. Mi áll ezzel szemben? A megkérdezettek 14 százaléka legalább havi, további 16 százaléka heti gyakorisággal olvas, de mindössze 7 százalék azok aránya a vizsgált korosztályban, akiknek egyetlen napjuk sem telik el könyv nélkül. Az utóbbiak, a „könyvfalók” csoportjába azonban a szakmunkás képesítésűek 1 százaléka (!) tartozik csupán, az alapfokon iskolázottakból 4 százalék és a felsőfokú végzettségűek közül is csak 14 százalék.

A nemolvasók több mint fele részben időhiányra hivatkozik, 45 százalékuk arra, hogy nem érdekli, 32 százalékuk pedig hogy „nem köti le” őket a könyv, és túl drága (31 százalék). E friss adatok mintegy „megágyaztak” annak a beszélgetésnek, amelyik a múlt héten rendezett háromnapos Kortárs Gyerekirodalmi Napok egyik kiemelt programja volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Miért nem olvasnak a gyerekek, fiatalok, s ha mégis, akkor mit? – tette föl a kérdést Fenyő D. György általános és középiskolai magyartanár, a Magyartanárok Egyesülete egyik vezetője.

És mindaz, amit válaszolt rá, árnyaltabb képet mutatott a puszta adatok által kirajzoltnál. Arra hivatkozott például, hogy a mai új nemzedék szokásai éppúgy eltérnek az előttük járókétól, mint ahogy ez az anyák, apák korában történt. Túlságosan fölerősödött az „információs zaj” a világháló használatával, ehhez képest a könyvolvasás túl csöndesnek és főként sokkal lassúbbnak tűnik. Az ifjú nemzedék saját kultúrája manapság elsősorban képi, mozgóképi és zenei jellegű, klipszerű, közösségi élete pedig részben a Facebookon zajlik. Ezek mellett a nyomtatott könyv valamiféle külsődleges, az iskola és a felnőttek által erőltetett dolognak látszik.

Ebbe azonban mégsem lehet belenyugodni, emelte föl hangját a tanár, utalva arra, hogy a sajátos nemzedéki kultúra mellett egyfajta folytonosságra is szükség van. A kulcs szerinte az, hogy a világot eddig történeteken keresztül ismertük meg, és ezután is így fogjuk. – Ezt egyébként a fiatalok maguk is érzik – fűzte hozzá –, hiszen mit vesznek kézbe, amikor mégis olvasnak? Tapasztalatai szerint a 10-16 évesek körében a sorrend: Harry Potter, Gyűrűk Ura, Éhezők viadala-trilógia (Suzanne Collins), Trónok harca, Alkonyat-trilógia, Darren Shan vámpírkönyvei, Káosz-könyvek (John Caldwell), A Szent Johanna gimi (Leiner Laura) és így tovább.

Ami közös ezekben a művekben, folytatta, mindenekelőtt az, hogy hosszúak, többkötetesek. A terjedelem tehát egyáltalán nem riasztó a fiatal olvasók számára, ami viszont vonzó, az a kedvelt művekben megteremtett virtuális világ. Ez nagyon elüt a jelen valóságától, a történetek nem itt és most játszódnak. A fiatal olvasók tehát egy hosszan átélhető másik valóságba akarnak átkerülni mindenáron, olyannyira, hogy nem is akarnak kijönni belőle. Hiszen a terjedelmes műveket újraolvassák. A szakember szerint mindez érdekes váltást jelez ahhoz képest, amikor a mindennapi valóság került előtérbe az érdeklődésben a fikció rovására – lásd a tévés valóságshow-k kultikus sikerét.

Ennek érdekes bizonyítéka bukkan föl a Harry Potter gerjesztett hazai „plágiumügyében”. Fölröppent ugyanis, hogy Rowling a történet magvát esetleg Békés Pál A kétbalkezes varázsló című ifjúsági regényéből merítette (ami tévedés). De rögtön fölmerül a kérdés, akkor miért nem vált (legalább itthon) olyan kultuszművé az időközben elhunyt magyar író kitűnő regénye, mint a Harry Potter. Fenyő D. György szerint éppen azért nem, mert – Rowlingéval ellentétben – ez egy létező nagyvárosban (Budapesten), a jelenvaló világban játszódik. Ő tehát azt javasolja, minél több történet kerüljön a gyerekek, fiatalok kezébe az olvasás megszerettetése érdekében. Méghozzá távoli világokba vivő, akár a mitológiákból, a történeti legendákból merítő, régi emberekről, királyokról szóló. De lehetőleg könnyen érthető kortárs mű. És a „kötelező olvasmányok” közé kerüljenek be a fiatalok által ajánlottak is, hogy leomoljon a képzeletbeli, de annál keményebb fal a felnőtt- és a gyerekkultúra között. Saját gyakorlatában legalábbis ez látszik eredményesnek.

Tündérek, manók, királylányok

A 2007 óta kétévente megrendezendő Kortárs Gyerekirodalmi Napokon az idén is kiosztották a könyvtervek író és grafikus szerzőinek szóló Aranyvackor-pályázat díjait. Több mint 160 pályázó közül az első helyezett Radnóti Blanka–Szecsődi Tamás Leó Paradicsomkoktél című műve lett. A második Hanga Réka–Adamik Zsolt Bibedombi mesék-je, a megosztott harmadik pedig Borsos J. Györgyi–Makhult Gabriella Hogyan talált magára a macska? és Horváth Ildikó–Turbuly Lilla Talált szív című pályázata. Az utóbbi munkák máris kiadóra találtak (Cerkabella, Manó, General Press).

Az elmúlt években mintegy húsz Aranyvackor-nyertes mű került a könyvesboltokba, tudtuk meg Nánási Yvette-től, a rendező Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése igazgatójától. Ő úgy látja, a nagy nemzetközi könyvvásárokon érvényesülő tendenciák jelentkeznek a pályázaton is, például a tündérek, manók, hercegkisasszonyok fölbukkanása a tematikában ilyen hatásra utal. Örvendetes, hogy a korábbi szokással – sok szöveg, kevés kép – ellentétben egyre inkább bővül az igényes illusztráció. Így vált a legerősebb hazai gyerekkönyvműfajjá a minőségi könyvpiacon a legkisebbeknek szóló, gazdagon illusztrált és csupán kevés szöveget tartalmazó képeskönyv.

Paradicsomkoktél