STAHL JUDIT:

Egy lakásfelújítás alkalmával édesapám aggódni kezdett a képei miatt, ezért ismeretlenül felhívtam Tamást, tud-e segíteni, hogy a munkálatok idejére a festmények biztonságba kerüljenek. Annak ellenére, hogy idegenként hívtalak, kellemesen meglepett, mennyire készséges vagy.

MAGAZIN:

A képek iránti szenvedély vagy tudatos döntés vitte galériásnak?

KIESELBACH TAMÁS:

A szenvedély motivált, és ennek megfelelően irracionális energiákat mozgósítva fordultam a képek világához. De a tárgyi ismereteket és az elengedhetetlen vizuális tapasztalatokat már abszolút tudatosan, szisztematikus önképzéssel szereztem meg: szinte mániákusan jártam a múzeumokat, műkereskedéseket és a magángyűjteményeket. Mindenhová elmentem, ahol képet lehetett nézni, műtárgyakat tudtam kézbe venni. A folyamat kezdetén talán az a vágy mozgatott, hogy másfajta világban, más minőségű tárgyi kultúrában akartam élni, mint amit a szürke és áporodott, késő szocialista környezet kínált. Rajongtam a szép, igényesen megmunkált dolgokért, és mikor rájöttem, hogy ezek segítségével még pénzt is kereshetek, s így az utazások révén kiszakadhatok a hazai valóságból: na, az reveláló élmény volt. Közhely, de ezek a kezdeti sikerek adták meg az évtizedekig kitartó lendületet, mikor azt láttam, hogy a tudás hozzásegít egy szebb élethez. És ez elég erős, áttételek nélküli élmény: tudsz valamit, felismersz egy értéket, megvásárolod és haszonnal eladod. A tudásod egy pillanat alatt lemérődik.

MAGAZIN:

Az elsajátított ismereteknek vagy született érzékének köszönhető, hogy felismeri a tehetséget, és el tudja dönteni egy képről, hogy jó-e?

KIESELBACH TAMÁS:

Nyilván van valami hozott anyag, de azt meg kell művelni. A szem edzése nélkül itt nem lehet labdába rúgni.

MAGAZIN:

Igaz, hogy gyerekkorában molekuláris biológiával akart foglalkozni?

STAHL JUDIT:

Igaz. Édesapám matematikusprofesszor volt, és a munkatársaival önképző köröket szerveztek maguknak. Tizenkét éves lehettem, amikor egyszer apu elvitt magával, és az egyik kollégája éppen előadást tartott Gánti Tibor kemotonelméletéről. Gánti azt boncolgatja, mely kritériumoknak kell megfelelni ahhoz, hogy valami élő vagy élettelen legyen, és mennyire nehéz megtalálni a kettő közötti mezsgyét. Ráadásul a molekuláris biológia, a kémia és a főzés nagyon közel áll egymáshoz.

KIESELBACH TAMÁS:

De mit érthet meg ebből egy hétköznapi ember, miben kapcsolódik hozzá?

STAHL JUDIT:

Valahogy szíven talált már akkor is, hogy vajon mitől számít valami élőnek, és hogy szerveződhet élettelen anyagokból, fehérjékből élő anyag. Most, ahogy öregszem, egy másik aspektusa foglalkoztat a kérdésnek, és köze sincs a biológiához. Ahogy egy barátom mondta, mire az ember negyvenöt éves lesz, egyre többen lesznek odafent, akiket idelent szeretett, ezért naponta gondolok bele, mi minden hülyeségen izgatjuk magunkat, miközben tudjuk, hogy száz év múlva már csak por marad belőlünk. Számomra ez komolyan meghatározza, miként éljek erkölcsösen, hogyan dolgozzak, mivel foglalkozzak és mivel ne.

MAGAZIN:

A műgyűjtő-művészettörténész azzal foglalkozik, ami hosszú időre szól.

KIESELBACH TAMÁS:

Én azt szűrtem le ebben az országban élve és látva a megelőző évtizedek történéseit, hogy talán az a helyes, ha az ember szorosan a saját életútjára koncentrál. Nem kell messze mutató céloknak, bármikor szétomló vágyálmoknak alárendelni a jelen pillanatot. Ezt az életet kell úgy élni, hogy a közösségnek, a szeretteimnek és persze nekem is olyan legyen, hogy ha majd távozom, azt mondhassam: ez jó volt, bejártam egy fejlődési utat, tisztességes voltam, helyénvaló életet éltem.

STAHL JUDIT:

Ezt én is elmondhatom magamról. Jómódú szüleim voltak, akik mindig szándékosan kevesebbet adtak a tárgyak szintjén, mint amennyit megengedhettek volna maguknak. Például már mindenkinek volt Adidas cipője az osztályban, csak nekem nem, mert azt mondták a szüleim, hogy nem lehetek olyan buta, akinek pont három csíkra van szüksége, miközben ugyanabban a gyárban készítik a csík nélküli tornacipőket is, legyen nekem az elég jó. Hasonló történt a fagyikanállal is: nagyon vágytam rá, de éveken át nem kaptam meg, aztán amikor kitűnőre zártam az iskolát, megvették. Annyira örültem, hogy éjszaka ezzel aludtam. Valószínűleg ilyenek miatt lett szerencsém abban, hogy a felnőtt életem során aztán mindig megtaláltam a lehetőségeimhez képest a saját luxusomat.

MAGAZIN:

A gasztronómiát a művészet felől is megközelíthetjük.

STAHL JUDIT:

Meg, de ez az én esetemben valószínűtlen. Nem művészkedem a konyhában, és sosem állítottam, hogy én főznék Magyarországon a legjobban. Nem séf vagyok, hanem egy praktikus háziasszony. Végzettségemet tekintve meg filmrendező.

MAGAZIN:

Meg cukrász.

STAHL JUDIT:

Igen, de ebben már megint a szüleim hatása van, mert azt mondták, hogy szerintük majd a filmrendezésből nem lehet megélni, ezért legyen valamilyen szakmám. Így párhuzamosan végeztem a cukrász-szakmunkásképzőt a Színművészeti Főiskolával. A főiskolán viszont meghatározó személyiség lett az életemre Szőllősy mami (Szőllősy András zeneszerző felesége), aki művészettörténetet tanított. Nagyasszony volt, még a háború előttről. Minden képről, amiről beszélt, elmondta, melyik múzeumban látható, és a múzeum mellett hol lehet jó kávét inni. Teljesen belelkesültem, ittam a szavait, szinte az általa mutatott művekben éltem. Ezért főiskolásként azzal szórakoztam, hogy péntek esténként otthon diavetítővel vetítettem külföldi múzeumokból meghozott képek diáit, amelyeket a szüleim barátaitól kaptam, és hozzá egy szigorúan két és fél decis extra dry pezsgőt ittam, mert többre nem volt pénzem. Így repültem képzeletben Párizs, London, New York múzeumaiba. Isteni estéim voltak. Manapság szerencsére megengedhetem magamnak, hogy egy kiállítás kedvéért utazzak el valahova, és meg is teszem, mert ez az én felvállalt luxusom a ruhák vagy az ékszerek helyett. De azt nem állítom, hogy ma boldogabb vagyok, mint akkor voltam.

KIESELBACH TAMÁS:

Imádom járni a világot, de persze igaz, hogy nem kell fizikailag kimozdulni ahhoz, hogy izgalmas utazásokat tegyünk. Ha ki tudjuk nyitni a tárgyak, s főleg a műtárgyak jelentésrétegeit, térben és időben egyaránt kedvünkre bolyonghatunk. A retrovilágot is azért imádják, mert a fiatalságot, a gyerekkor hangulatát idézi fel. Pedig az a világ itthon valójában nagyon silány volt, még a kiváltságosok, az ország vezetőinek környezete is. Az én szememben akkor a nyugati valóság nagyon élesen ütközött az ittenivel, vagy a háború előtti tárgyak minősége a hetvenes évekével. Akkor, amikor a korombeli srácok közül szinte senkinek sem volt pénze, nekem a kereskedésből már annyi volt, hogy megpróbáltam áthidalni ezt a szakadékot: kvalitásos festményeket, szép tárgyakat gyűjtöttem és étterembe jártam ebédelni.

STAHL JUDIT:

Én is rengeteg pénzt költöttem arra, hogy egyek. Ettem kockás terítősben és három Michelin-csillagosban is, és ahogy telik az idő, egyre jobban szeretem az előbbit, mert a minőségi étel érdekel, nem az, milyen a tányér. A trendi éttermekben gyakran az a lényeg, hogy különféle textúrákhoz szokatlan ízeket párosítsanak, és ez egy idő után engem nem érdekel, nem szórakoztat. Egyszerűen elegem van a hülyeségből.

MAGAZIN:

Fog dokumentumfilmet rendezni?

STAHL JUDIT:

New Yorkban húsz évvel ezelőtt láttam a Martha Graham Company előadását, a Lamentációt, ami Kodály darabjára készült, és nem tudtam szabadulni a hatása alól. Azóta a képzőművészeten kívül a modern tánc is elkezdett foglalkoztatni. Lefordítottam egy színdarabot róla, megszereztem a jogait, de mást nem tettem vele, csak ülök rajta, és várom, össze tudok-e szedni annyi bátorságot, hogy megrendezzem.

MAGAZIN:

Mi hiányzik ahhoz, hogy elkészüljön?

STAHL JUDIT:

A bátorság. És mivel az nincs, így a vágy sem elég erős.

MAGAZIN:

Nem hiányzik a Tények?

STAHL JUDIT: Egyáltalán nem. Remekül érzem magam a saját műsorommal és a Stahl TV-vel a FEM3-on.

MAGAZIN:

Mennyire maradt meg a közéleti érdeklődése azután, hogy már nem mond naponta híreket?

STAHL JUDIT:

Ellentmondásos a viszonyom. Személy szerint egy olyan világban szeretnék élni, ahol megtehetem, hogy nem figyelem a híreket. De itt nem lehet.

KIESELBACH TAMÁS:

A kultúra területén végképp bármit csinálsz, próbálják kihallani, hogy balos vagy jobbos, amit mondasz. Muszáj érteni ezeket a kódokat, mert ha nem, akkor könnyen elkönyvelnek az egyik oldalra – de az igazat megmondva: igencsak bosszant ez az állapot. Úgy érzem, hogy nem szabad részt venni ebben a végletekig frusztrált politikai közéletben. A szakmát kell csinálni, amihez értesz, és amit szeretsz. Ott kell nyitottan élni és adni valamit.

STAHL JUDIT: Amikor kiléptem a Tényekből, elhatároztam, hogy se jobbos, se balos indítással, egyszerűen én magam adok valamit a vakoknak, és azért nekik, mert éveken át a látóknak dolgoztam azzal, hogy képernyős voltam. Ezért megkértem Réz Pált, a Holmi főszerkesztőjét, szerkesszen össze modern magyar irodalmat, kortárs verseket, elbeszéléseket. A barátaim közül szóltam néhány híresnek, és nem számított, ki balos vagy jobbos. Aztán kibéreltem a Szabó Ervin Könyvtár dísztermét, ők pedig felolvasták a kiválasztott műveket, Presser írt hozzá zenét. A felvételből CD készült öt-hatezer példányban. Elvittem a Vakok Intézetébe, adják oda ingyen azoknak, akik örülnek neki. De te is adtál valami pluszt. A Tamás könyve például sokat jelentett számomra.

KIESELBACH TAMÁS:

Úgy éreztem, meg kell jelenítenem a múlthoz való viszonyomat. A személyes viszony pedig talán jelent valamit a közösségnek is. Az első világháború, Trianon, a vészkorszak és a második világháború, ’56 és ’89 mind olyan esemény, amelyekkel emocionális kapcsolatba kell kerülnünk. Utáltam, hogy itt a legnagyobb sorsfordulókhoz is csak személytelen, steril információkon keresztül lehet eljutni: azt éreztem, hogy a katarzishoz nem a tárgyilagos tudás, hanem a személyesen megélt dráma vezet el. Sosem felejtem el az első találkozást Tamás történetével, mikor először kezembe adták azokat a dokumentumokat. Valóságként éltem meg, milyen is, mikor valami az ember szívébe markol. Bármi, amivel foglalkozunk, a hazánkhoz való viszonyunk akkor kezd élővé válni, ha ezeket a traumákat érintjük. Egy közösség akkor válik erőssé, ha az egyénileg megélt drámák összeállnak egy közös emlékezetté.

STAHL JUDIT:

Miért nem élsz külföldön?

KIESELBACH TAMÁS:

Nem volt késztetésem arra, hogy elmenjek, itthon is szabadon élhetek, és mostanra otthonossá vált itt lenni. Ide születtem, ezzel kell valamit csinálnom, itt vannak a barátaim, a gyerekem pedig majd ott él, ahol akar. Én csak megmutatom neki, milyen sok jó dolog van itt, milyen fantasztikus ott.

STAHL JUDIT:

Miért, milyen sok jó dolog van itt?

KIESELBACH TAMÁS:

Gazdagon lehet rezonálni.

KIESELBACH TAMÁS

SZÜLETETT: 1964. április 25-én Budapesten.

FOGLALKOZÁSA: művészettörténész, műgyűjtő műkereskedő, igazságügyi festményszakértő és galériatulajdonos. A nyolcvanas évek óta foglalkozik műkereskedelemmel, és miközben művészettörténész és művészetmenedzseri diplomát szerzett, egy évtized alatt felépítette és publikálta a korszak egyik legjelentősebb kortárs gyűjteményét. Rendezett festmény- és fotóaukciókat, megszerkesztette és kiadta a magyar festészet történetét tárgyaló könyvet, és nevéhez fűződik két tucat művészeti tárgyú kötet megjelentetése is.

STAHL JUDIT

SZÜLETETT: 1968. november 26-án Budapesten. FOGLALKOZÁSA: televíziós újságíró, üzletember. A középiskola után a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára járt, párhuzamosan cukrászatot is tanult. 1989–1994 között a Magyar Televízió szerkesztő-riportere, 1997–2002 között a TV2 szerkesztője és a Tények műsorvezetője. 2003 óta szenvedélyével, a gasztronómiával foglalkozik. A TV2 csatornán saját főzőműsora van, számos sikeres szakácskönyvet írt, és a Kulinária Kiadó tulajdonosaként évek óta népszerű magazint ad ki. Tavaly novemberben a FEM3 felkérésére elindította a Stahl TV-t, amelyhez ő válogatja ki a programot a külföldi gasztroműsorok kínálatából.

KIESELBACH TAMÁS

AJÁNLJA

KÖNYV: TOLSZTOJ: HÁBORÚ ÉS BÉKE

30 év után a fiammal párhuzamosan olvastam most újra a könyvet.

SZÍNHÁZ: ÖRKÉNY SZÍNHÁZ: AZT MESÉLD EL, PISTA!

Közép-Európa, szeretem.

KIÁLLÍTÁS: BUKTA A MŰCSARNOKBAN

Bukta régóta a legjobb, udvariasan: az egyik legjobb.

STAHL JUDIT

AJÁNLJA

FILM: ÉLETREVALÓK

SZÍNHÁZ: KAISERS TV, UNGARN

(Pintér Béla és Társulata)

ZENE: J. S. BACH - GOLDBERG VARIÁCIÓK