Annyiban nem tökéletes, hogy a Gyilkos Joe című film magyar szinkronnal kerül a mozikba, úgyhogy akármilyen hangművész is McConaughey, nem fogjuk megtapasztalni. Helyette a logikus magyar változatot kapjuk, Nagy Ervint, aki viszont meglehetősen korlátolt ezen a téren, azt a fajta szánalmas spilázást, amit előad, amikor fenyegető csöndességgel kell megszólalnia, majd fojtott erotikával vagy nyílt erőszakkal, sajnos igen nehéz elviselni. Nem csak ő tehet róla, a dobozjellegű hangfelvétel maga olyan, mint valami nagyon kifinomult elidegenítő effektus, amire azonban semmi szükség sincs, amúgy is el vagyunk már idegenedve.

Nem a mi történetünk a film, ez is jelentősen növeli a kultfilmmé válás lehetőségét: annyira szembenéznek ezek az amerikaiak magukkal, az egész kegyetlen, buta és anyagiakba szorult világukkal, hogy nekünk más dolgunk sincs, mint figyelni a szembenéző tekinteteket. Ezek ilyenek, huszonötezer dollárért az anyjukat eladják, mit eladják?, megölik, és még arra sincs bátorságuk, hogy saját kézzel, ehhez kell a címszereplő. Negatív utópia a jelenben, erre valahogy könnyű partnereket találni, akik az alkotókkal együtt csóválják a fejüket, látva az állatot az emberben.

Közben azért meg lehet látni az embert is az állatban, mert van néhány nyugtalanító arc, durvaságában is beszédes pillantás, komolyan veendő színészi alakítás. Juno Temple majd valamikor talán nagy színésznő lesz, és akkor idegesen fog visszagondolni ezekre a pucér jeleneteire, abból az időből, amikor még elhitte, hogy a színészet alázat és önfeláldozás, ha a rendező azt mondja, hogy álljon nadrág nélkül a kamera előtt, akkor neki kutya kötelessége nyamvadt kis testét a művészet oltárára helyezni.

Hasonlóan feltétlen rokonszenvet éreztem Gina Gershon iránt, és nem csak azért, mert megörültem neki, és mert a szája formájáról még mindig lehet azonosítani, igen, ő volt a kis táncosnő A vörös zsaruban. Vele is alaposan elbánt a filmkészítői fantázia, borzasan, szétkent szemfestékkel kell csirkecomb-erotikát bemutatnia, és közben megint csak azt érzem, hogy nem olyan jó ez, mint amilyennek elképzelték a kamera innenső oldalán szurkolók, inkább a YouTube királyságra és a vagányabb kommentelők helyeslésére megy ki a játék. Aztán a film ott ér véget, ahol kezdődnie kellene, ennyi jutott nekünk, és még csak panaszkodni sem ildomos. Még csak az kellene, hogy tovább húzzák, amikor már láttuk az összes western kalapot és hegyes orrú csizmát, tudjuk, hogy jót ne várjunk az élettől, és olyan keserű a szánk íze, hogy ahová köpünk, fű nem terem.

Negatív utópia a jelenben: az amerikaiak nagyon szembenéznek magukkal