A jó fotó olyan, akár egy jól elkapott pillanat a forgatókönyvből. A néző egy történetben találja magát, a figurák, szobák, terek, padok hirtelen ismerősnek tetszenek. Ha a művész idézetet is választ a kép alá, akkor könnyebb a helyzet, hiszen a nézőnek saját fantáziáján és emlékein kívül is van mibe kapaszkodnia.

Kürti István képén magány, szürkeség

Például Deák Kristóf remek fotójánál: a Népstadion kísérteties betoncsonkjai előtt fehér kabátos férfi áll, a kapucniban arc helyett fekete folt, a képről szinte üvölt a figura ijesztő magányossága. Az el nem mondott történetet egy Kafka-idézet teszi még nyomasztóbbá: „Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első.”

Deák képén a magány és a bezártság érzése éppen a tér komor tágasságából fakad, Kürti Istvánén a szűk falak közé szorított lány arctalanságából. A meztelen hát érzékiségét elnyomja a cella szürkesége, mégis a kép rendkívüli módon élő. Ahogy a lerobbant stadion őre is bármelyik pillanatban elindulhat a kamera felé, a cellába zárt lány is mindjárt megfordul, és szúrós szemmel belenéz a bámészkodó arcába. Arctalanságból is többféle létezik, magányból is. A kafkain kívül például a dosztojevszkiji. Kürti fotója alatt Raszkolnyikov egyedüllétének kórrajza olvasható: „Noha alig egy perccel előbb még emberek társaságára vágyott, az első valóban hozzá intézett szóra feltámadt megszokott érzése, az ingerültség és ellenszenv minden idegen iránt, aki személyéhez próbál vagy csak szándékozik férkőzni.”

A legjobban talán Tóth Evelinnek sikerült összehangolnia a képet a szöveggel. Mintha egy Sándor Pál-film egyik kockája lenne: zöld korláttal körülvett erkély, fölötte ruha lebeg unatkozó szellemként, az erkély alatt márvány nőalak néz el figyelmesen a szemlélő mellett. Mindehhez pedig egy Tóth Krisztina-sor: „A doktornő öregedő teste nem volt kimondottan szép, a férfi mégis sokkal szívesebben ölelte, mint a saját sovány, örökké hűvös bőrű feleségét.”

A könyvesbolt sarkában, néhány Anton Corbijn-album és a Nagymező utca között félúton a kiállítók Ritmusgyakorlat című rövidfilmjei is megtekinthetők. A videók között akad egykét szenzációs darab is. Mayer Bernadett Cicavízió című munkájában egy akváriumot látunk, benne pedig szép színes halakat. Ez még önmagában nem lenne érdekes, azonban a vágásnak köszönhetően a halak egy Astor Piazzola-tangó dallamára rázzák a kopoltyújukat. Az egyébként teljesen szokványos, hirtelen irányváltoztatásokkal úszkáló állatok így megdöbbentően emlékeztetnek a Buenos Aires-i bordélyházak táncosaira. A film végén pedig a cím is érthetővé válik, amikor kiderül, hogy a vértől és szenvedélytől bugyborékoló képsorokat egy fekete, valószínűleg nagyon éhes házi macska nézőpontjából figyeltük.

Míg Benkó Tamás triphopra hangolt írógépszonettjében végig egyértelmű, hogy mi is van előttünk, Gulyás Nándor szintén ügyesen játszik a nézőponttal: egy ideig csupán finom, ívelt fényeket látunk és egy digitális óra vörösen izzó számlapját. Az ívelt formák aztán lassan alakulnak át két meztelen női lábbá, így adva értelmet és perspektívát a felvételeknek.

A számos remek fotó és videó között azonban a sarokban felállított monitorról a kiállítók közvetlenül üzennek a látogatóknak. A telefonnal, webkamerákkal felvett rossz minőségű felvételen egyetlenmondatot ismételnek el: nekem fontos ez az iskola. Az SZFE katasztrofális anyagi helyzete miatt ugyanis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a filmművészeti egyetemen szinte egyáltalán nem készül film. Az intézményt lehet kritizálni, de a hallgatók a gyakorlatilag nulla forintból készült rövidfilmekkel most sok kétkedőnek bizonyítottak.

Mert van valami, amire a filmen kívül semmi más nem képes: egyetlen pillanatra megállítani a múló időt.