Most Michael Mayer megtartotta a pénznyelőket, Las Vegas és 1960, mert így, szerinte, közelebb lehet hozni a történetet a közönséghez. Lehet. Az biztos, hogy a Rigoletto rémségvonulatát ki lehet így hagyni belőle, a bohóc alig-alig púpos és egyáltalán nem sántít, nincsenek nagy settenkedések, de a színes vagy éppen a hangsúlyozottan nem színes szmokingokban épp annyira idegenek számunkra a szereplők, mint reneszánsz jelmezekben, illetve a királykék ruhácskában a Brünhildatermetű Diana Damrau talán még idegenebb, nehéz mást látni benne, mint egy német anyát. Aminthogy az is, nagyobbik gyermeke a szünetben üdvözli Omát ás Opát. Nem az az előadás, amire vágytunk.

Koltai Gábor változatában, ha jól emlékszem, egy ponton változtattak a szövegen. A Met tiszteletben tartja a librettót, csak a fordításban lazul, a feliratok szerint nem arannyal fizetnek, hanem lepedővel, babynek hívják a szerelmesek egymást. A magyar változat munkatársai sajnos nem vették le azt a poént, hogy a Duke most nem a tenor rangja, hanem a neve, úgyhogy rendületlenül kisbetűs herceg az, aki a Casinóban énekel, és akinek háta mögött a maffia, lába előtt meg a nőnemű világ. Lehet, hogy időben Sinatra tényleg közelebb van, mint Mantova soha nem létezett ura, hiszen az eredetiben I. Ferenc volt a nőcsábász kényúr, de nem érzem a nagy különbséget.

Főleg azért nem, mert az előadás zenei színvonala korrekt, de semmi több. Korrekt Rigolettót meg szerencsés esetben a sarkon is lehet hallani. A zenekari játék persze számunkra elérhetetlen színvonalú, a halálra váltnak tűnő, fiatal Michele Mariotti karmester arcán csak a harmadik felvonásra jelenik meg némi enyhülés, most már tényleg nem lesz baj. Baj nincs is, egyáltalán, Diana Damrau szépen énekel, bár felháborítóan ügyetlenül játszik, mint aki téves testképtudattal próbál megfogalmazni valami szűzies, finom, védtelen figurát. Piotr Beczalát könnyű értékelni, kicsit nehezebb szeretni, ahogy fogytak a vetélytársak, szépen beleérett a világ legkeresettebb tenorja szerepébe, de meglehetősen nagy neki ez a ruha, a hang sem elég érdekes, a személyiség sem elég színes, rokonszenves közkatona tábornoki váll-lapokkal.

De, amint azt Beczala is találóan jegyezte meg a szünetben, ennek az operának az a címe, hogy Rigoletto, rajta múlik a legtöbb. Emlékszem, egyszer egy nagyszerű baritont néztem oldalról, takarásból a Nabuccóban, és mélyen megrendített, amikor láttam, hogy mennyire olcsó a színészete, mennyire üresek azok a mozdulatok, amelyek a nézőtéren talán a személyiség összeomlásának volnának a jelei. Hasonló az élmény Zeljko Lucic Rigolettóját nézve. Mindent megcsinál, amit egy teljesen átlagos, akármilyen jelmezbe öltöztetett Rigolettótól vár az ember, széttárja a karját, sóhajt, borong, és tényleg nagyszerű a hang, csak az egész fájdalmasan üres, rutinos, élmény nélküli. Voltaképpen szégyen ilyen hanggal ennyire a szerep mellett maradni, szélhámosságközeli megoldás. Annyira az, hogy amikor Gildát beteszik a Cadillacbe, és a megtört atya búsan énekel túlvilágra készülő lánya mellett, teljes szívből kívánom, hogy csapódjon a fejére a csomagtartó, hátha elszégyelli magát, kizökken, történik valami. De hát ez a Metropolitan, ott ilyen balesetek nem történnek.

Zeljko Lucic