A minap két újabb előadásban láthattam. Ismét tananyagként – az Operett raktárszínházában Földes Tamás stúdiósai adták elő, lényegében díszletek nélkül. Egy nagy asztal körül folyik a játék, a többi szereplő hátrébb, egy lócán vár a sorára. Mielőtt elkezdődne a történet, az apa egy tönkbe baltát vág, amellyel majd befejezésül megöli a saját fiát. Nagyjából ennyi a külsőség, a többi színészet. A stúdiósok mesterükhöz hasonlóan intenzíven, mozgékonyan, plasztikusan vannak jelen a porondon, alakítanak, játszanak, énekelnek egy szál zongora kíséretével. A darab így lecsupaszítva, lényegére redukálva, ugyanakkor pusztán színészi eszközökkel feldúsítva is működik, hat.

Éder Enikő és Mátyás Zsolt Imre

Temesváron Szikszai Rémusz rendezte meg Pintér Béla és Darvas Benedek művét. Igényesen, kidolgozva, a játékstílust eltalálva, de néhány nem zavaró, mégis nehezen követhető megoldással. Vargha-Járó Ilona díszlete vázlatosan idézi fel a falusi udvart, a lakodalomra készülődés színhelyét. Nagyvonalúan modern, jelzésszerű, derűs, nem sejteti a tragédiát. Hátul komplett zenekar ül, hegedűk, bőgő, brácsa, csembaló. Egy a színlapon karvezetőnek nevezett sötét alak (Mátyás Zsolt Imre) jár-kel a kezdetben idilli, majd mind több feszültségről árulkodó, mind ocsmányabb titkokat kibeszélő, végül régi bűnt leleplező történetben. Jelenlétének hangulata van, értelme nem biztosan.

Falusi hétköznapok, modernkedő közhelyek, erős vonású karikatúrák képei követik egymást, a poentírozást ügyes szerkezetek, pontosan érkező szállítóeszközök is segítik. A színészi pontosság azonban a legfontosabb. A lényegre törő jellemvázlatok. Balázs Attila az önkritikusan meghunyászkodó apát, Éder Enikő a megkeseredett, kiábrándult, de egykor buja vágyakkal teli asszonyt, Molnos András Csaba a cowboyként hazatért fiút meggyőzően adja. Asztalos Géza maximálisan kiaknázza a részeges állomásfőnök ziccerszerepét, lehengerlően ocsmány, elpusztíthatatlan emberi roncs. Tasnádi-Sáhy Noémi elragadóan butuska, gyermeteg boldogságából szinte kizökkenthetetlen menyasszonyt, Tokai Andrea pedig különlegesen karakteres, szemre zordan férfias, a családot mégis igazi asszonyként összefogó-vezérlő anyát alakít.

Tudjuk, a történet egy XX. századba telepített ballada, magyar falusi történet. De talán az sem teljesen véletlen, hogy lényege megegyezik Camus A félreértés című darabjáéval. Rokonai itt is, ott is megölik és kirabolják az Amerikából rejtőzködve hazatérő fiút. Mindkettőben láthatjuk akár a tékozló fiú bibliai történetének parafrázisát, visszavonását is. A modern világ, a nyomorúság és a haszonvágy kipusztítja az ősi erkölcsöt, lehetetlen a megbocsátás, az egymásra találás. Az nyilván puszta véletlen, hogy a színháztermen a magyar társulattal osztozó német együttes éppen Camus darabját plakátozza. Érdekes lehetne együtt látni a két produkciót.

Az előadás után valaki megkérdezte egy kollégámat, vajon először látta-e a Parasztoperát, hogy olyan jól mulatott. Pedig hát nem csak egyszer használatos viccek vannak. Akadnak olyanok is, amelyek egyre erősebben hatnak, egyre mélyebb tartalmukat mutatják meg. Én a Parasztoperán kétszer egymás után, két egészen különböző előadásban is nagyon jól tudtam szórakozni.