Most mintha a történelem ismételné önmagát: a kelet-európai mozi a hetvenes évek közepén robbant be a Berlinalén, és ha a szombat esti gálán kiosztott díjakat nézzük, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy Nyugaton a helyzet változatlan. Igaz, míg 1975-ben mondjuk a magyar film diadalmaskodott Mészáros Márta révén, most a román mozgóképművészet a világ ura: Calin Peter Netzer Arany Medvével és a nemzetközi kritikusok Fipresci-díjával elismert Child’s Pose című drámája valóban pazar moziélmény. A halálos gázolást okozó férfi harcát a lelkiismeretével és autoriter anyjával, illetve az áldozat családjának gyászát, a megbocsátás és a továbblépés problémáját példás egyszerűséggel és erővel ábrázolta Netzer és csapata. Nem vitás, a román új hullám él és virul: Cristian Mungiu 2007-es Arany Pálmája óta (azt a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című alkotásáért kapta) sokan jósolták, hogy ez a „jelenség” hamar el fog tűnni. Netzer színre lépése azonban azt bizonyítja, hogy a generáció távol van a kifulladástól.

Mai szemmel pedig már egészen nevetségesnek tűnnek azok a vélemények,melyek szerint az új hullám csak egy kultúrpolitikai lobbi eredménye, különösen, hogy legalább fél tucat román filmrendezőről tudunk, aki ha új filmet készít, arra az egész világ kíváncsi. Pedig Mungiu és társai otthon nagy nyomás alatt vannak. Ezért is volt bátor és figyelemre méltó a Child’s Pose producerének, Ada Solomonnak a beszéde, melyben első körben jól odamondogatott a román kormánynak és a politikusoknak, hogy ideje lenne végre észrevenni és honorálni azt, amit a filmesek Románia országimázsáért tesznek. Ennek kapcsán érdemes tudni, hogy ma például sokkal kevesebb állami támogatás jut a román filmnek, mint mondjuk hat évvel ezelőtt, amikor Mungiu feltette az országot a világ kulturális térképére. Solomon még hozzáfűzte, hogy az olyan kulturális nagy rendezvények, mint a Berlinale, azért fontosak, mert noha a cenzúra szót a szocializmus korához kötik, most tulajdonképpen sokkal erőteljesebb ez a jelenség Romániában, csak most a gazdaság gyakorolja. A román filmeknek Romániában lényegében nincs nézettségük, amiért egyébként a producer indirekt módon az országot uraló multiplexhálózatot tette felelőssé.

A Berlinale másik nagy nyertese a bosnyák filmművészet volt. A 2001-es, Senki földje című mozijáért Oscar-díjjal jutalmazott Danis Tanovicot szavai szerint felbosszantotta az az embertelen állapot, melyben számos szegény ember él Bosznia-Hercegovinában, ezért fogott egy kamerát és egy ministábot, „összeköltözött” Nazif Mujiccsal és a családjával, hogy egy fikciós áldokumentumfilm formájában megmutassa a valós életet egy perifériára sodródott család mindennapjain keresztül – ez lett végül a zsűri nagydíjával elismert An Episode in the Life of an Iron Picker. Elképesztő módon sújt le a vászonról a „káeurópai” nyomor, a csalás nélkül élhetetlen rendszer, mely már nem szocializmus, de még nem is kapitalizmus. Tanovic filmje nemcsak témája miatt fontos, hanem mint műalkotás is – látszik, hogy a filmet nagyon komolyan megírták és megrendezték, sőt el is játszották: a filmfesztiválra életében először eljutó Mujic meg is kapta a legjobb színész díját. Egyszóval Tanovic és csapata sikere legalább annyira fontos, mint a románoké, arról nem is beszélve, hogy egy olyan ország mozgóképművészetéről beszélünk, ahol egyetlen kamera sem áll rendelkezésre: ha „valamit csinálni akarnak”, mindent külföldről kell beszerezni. Ugyanakkor a kirobbanó tehetségű Tanovic mellett ott van még Jasmila Zbanic is, aki első egész estés művével (Szerelmem, Szarajevó) 2006-ban Arany Medvét nyert – a „jugó” filmművészeten tehát egyértelműen a bosnyákok léptek túl a legsikeresebben. (Ehhez persze kellett az is, hogy Emir Kusturica „átálljon” a szerb oldalra.)

Ennyi kelet-európai siker után pedig az ember minimum elgondolkodik, hogy vajon a megújult magyar filmfinanszírozás mikor és milyen művekkel tör majd be a „Berlinale-piacra”. Különösen, hogy a régi rendszer utolsó darabjai azért nem voltak sikertelenek: az előző két évben előbb Tarr Béla, majd Fliegauf Bence nyerte el a zsűri nagydíjával járó Ezüst Medvét.

Túllépve a régiós kérdéseken, a 63. Berlinale egyértelmű tanulsága, hogy a nagy európai auteur filmezés vagy eltűnt, vagy működésképtelen – a legjobb példa erre a belga Bruno Dumon rendezte Camille Claudel 1915, melyben hosszan, kifejezetten lila ködös, köldöknéző művészieskedéssel bámulhatunk hosszú snitteken keresztül értelmi fogyatékosokat, és persze egy remek Juliette Binoche-t – de ez nem nagyon hatotta meg a Wong Kar Wai vezette zsűrit, és a kritikusokat is megosztotta. Egyértelmű, a verseny leggyengébb művei a kontinens boldogabbik feléről (Németország, Franciaország) érkeztek, és ha Dieter Kosslick igazgató nem a hollywoodi filmeket (Ígéret földje, Side Effects) hívja versenybe a tengerentúli felhozatalból, hanem a Panorámába elszórt indie-ket, akkor egészen más lenne az összkép. Az utóbbi két-három évben ugyanis az amerikai függetlenfilm is egyre izgalmasabb – nem véletlen, hogy a versenybe bekerült Sundance-mozi, a Prince Avalanche rendezője, David Gordon Green is egy Ezüst Medvével térhetett haza. Egyszóval, azt a bizonyos hidat most nem Kelet- és Nyugat-Európa között kell a Berlinalénak felépítenie. Át kellene végre kelni a „nagy vízen”.

A díjazottak

A Child’s Pose című, Calin Peter Netzer rendezte román produkciónak adták át az Arany Medvét a 63. Berlinalén, a rendezvény zárógáláján szombat este. A zsűri nagydíjával (Grand Prix) jutalmazták Danis Tanovicot az An Episode in the Life of an Iron Picker című művéért. A legjobb rendező a Prince Avalanche című amerikai mozi jegyzője, David Gordon Green lett. A forgatókönyvért járó elismerést Jafar Panahi, a Pardé című mű Iránban jelenleg is házi őrizetben lévő írója-rendezője kapta. A legjobb férfialakításért a már említett, egy vasgyűjtésből élő férfi és családja történetét bemutató Danis Tanovic-mozi amatőr főszereplőjét, Nazif Mujicot ismerték el. A legjobb női alakítás díja Paulina Garcíáé, a chilei versenymű, a Glória címszereplőjéé lett – ebben a kategóriában bejött a papírforma. A Harmony Lessons című kazah–német koprodukció operatőre, Aziz Zambakijev különdíjat kapott az egyedülálló vizuális teljesítményért. A legjobb első film a The Rocket című ausztrál produkció lett. Újszerűségéért pedig Alfred Bauer-díjjal ismerték el Denis Coté kanadai rendező Vic+Flo Saw a Bear című alkotását. A nem hivatalos díjakat már korábban kiosztották: a nemzetközi kritikusok Fipresci-díját szintén Calin Peter Netzer kapta (Child’s Pose), az ökumenikus zsűri elismerését pedig Sebastian Lelio rendező kapta a Glóriáért.

Calin Peter Netzer és stábja az Arany Oroszlánnal