– Pasit is, csajt is megkaphat, olyan vonzó egyéniség.

– Te engem érzelmileg ne zsaroljál, érted?

– Ezt a ruhát hol vetted?

– Úgy néz ki, ma este itt leszek.

– És a neved?

– Patrícia.

– Ez a csaj, ez álmaim nője!

– Anyám lekorlátoz. Elhangzott mondatokat válogattam a hét elején indult Éjjel-nappal Budapest című, állítólag fiataloknak szóló szappanoperából. Van köztük párbeszéd, van csak úgy a pusztába kiáltott néhány szó, tetszés szerint ideillesztve. De lehetne a fenti szöveg akár összefüggő, valódi párbeszéd is, a benne feszülő kohézió és logika alapján bármelyik jelenetben nyugodtan ráhúzható két szereplőre, hisz így beszélgetnek ebben a műsorban, nagyjából.

El, egymás mellett.

Erősen treníroztam magam, hogy ne tépjem fel a hűtőt valamiféle ellazító ételt, csokikrémet, diópálinkát, telítetlen zsírsavakban gazdag, félbevágott avokádót, B12 vitaminban dúskáló portugál olajoshalkonzervet keresve, mert úgy éreztem, ezek valamelyike nélkül biztosan nem bírom végignézni az amúgy nem túl hosszú epizódot. Az idétlen kameramozgás miatt azonban már az első percekben jól felkavarodott a gyomrom, úgyhogy az idegnyugtató nassolást gyorsan elvetettem. Maradt a légzőgyakorlat, lassan beszív, bent tart, lassan kifúj, miközben azt képzelem, hogy finom kezű angyalok belülről simogatják zaklatott agytekervényeimet. Bejött, ettől kezdve valamivel jobban tűrtem, hogy Lali tartozik Joe-nak a lakbérrel, majd engedi, hogy egy lány kifizesse helyette a négyezer-ötszáz forintot, amit azért halmozott fel kedvenc gíroszosánál, mert állandóan ott vesz salátát az utcán sétáltatott vadászgörényeinek. Nem sokkal később Lali egy kapualjból bukkan fel, széles vigyorral bankókat számlálgatva, napi egyszázalékos kamatra kapta kölcsön, hogy kitől, nem derül ki, állítólag interneten rendelte a szolgáltatást. Mire az egyik lány rosszallóan csóválja a fejét, hogy „de miből fogod visszafizetni, na mindegy, szaladj, add oda az albérlet árát Joe-nak”. Ehelyett azonban fi atalemberünk, aki ezek szerint az átlagosnál is jóval hülyébb, egy butikba megy be, kék kalapot vásárol, este pedig megvereti magát egy dizsiben, ahol egyébként csak szőke, nagy mellű, buta tekintetű divatmacák vannak, mintegy zsinórra fűzve.

– Nem értem! – mondanám Bástya elvtársi hüledezéssel, ha nem ijednék meg mindjárt attól, hogy e párhuzam miatt még erősebb nosztalgiám támad egy normális film és egy rendes párbeszéd iránt, színészi alakításról már nem is beszélve, mert ez esetben már a jógalégzés sem segít, menthetetlenül idegbajt kapok. De tényleg nem értem. Elképzelem a sorozat alkotógárdáját, ahogy ülnek egy asztalnál, és jeleneteket találnak ki, azokhoz egyfajta alapszöveget írnak, amit aztán a „kreatív” amatőr szereplők a maguk szája íze szerint variálnak. Biztosan sok ember összegyűlik egy ilyen ötletelésen – hogy ne mondjam brainstormingon, meetingen –, valóban nincsen közülük egy sem, aki azt mondja: gyerekek ne csináljuk már! Találjunk ki valami értelmeset, rugaszkodjunk el a „pöcsöm-tököm-okézsoké-király-sirály” stílusú, bárgyú szövegektől, ne legyen minden szereplőnk trendi, kigyúrt, lezselézett, hajvasalt, tetkós, csontsovány, és a konfliktusokat ne veréssel vagy ordítással oldják meg. Persze tudom, hogy shakespeare-i ármányokra hiába is vágynék, de megelégednék már egy Született feleségek típusú bajkeveréssel is, csak látnék legalább egy kicsike erőlködést, akaratot valami másnak a gyártására azon kívül, hogy odavetünk a népnek megint egy csontot, hadd rágja, addig se beszél komoly dolgokról.

A szappanoperák karrierje a tengerentúlról indult, eredetileg öt-tíz perces adások voltak, jellemzően egy család mindennapi életét mutatták be, s a szereplők a műsoridő zömében egy-egy szappan vagy mosópor előnyeit ecsetelték – innen a műfaj neve is.

Azt hiszem, vissza kellene térni a gyökerekhez.

Százszor inkább az Amo szappan, mint ez itt.