A búcsú örök

2013-02-15

Nekünk itt van például Hacsek és Sajó. Utóbbi minden veszekedésük után megfogadja, hogy ő ebbe a kávéházba be nem teszi a lábát többet, de azért másnap újra ott van, és ott is marad, amíg csak van továbbtörténő, kommentálható történelem.

Beszélgetésük nem is szűnik meg soha, csak a reflektorfény alszik ki csendben, az ügyelő, a portás és a közönség megy haza, ők meg egy ültő helyükben kimennek a divatból. Valami ilyesmit tár elénk ez a Pest színházi közegében minden New York-isága ellenére is otthonos dráma. Két javában öregedő komikust, akik hiába nem bírják elviselni egymás ostoba gesztusait, szokássá vált szurkapiszkáit, művészallűrjeit és hisztijét (ahogy az első Hacsek és Sajó-pár tagjai, Komlós Vilmos és Herczegh Jenő sem álltak szóba egymással a legenda szerint), mégiscsak együtt élték le azt, ami számít: színpadi életüket. A darab megmutatja utolsó, kudarcba fulladt fellépésüket, vagy inkább a darab maga utolsó, kudarcba fulladt fellépésük. Egy finomabb és egy harsányabb clownt látunk: Al Lewis egy gyengébben előadott jelenet után úgy dönt, hogy visszavonul, Willy Clark viszont nem képes belátni: vége. Megöregedtek, ahogy a műfajuk is. Egymáson kívül nem kellenek senkinek, legfeljebb csak mint kabarétörténeti érdekesség. Írójuk, Neil Simon legbölcsebb belátása épp az, hogy ennél, az elfelejtettek csetlő-botló, utálkozó egymásrautaltságánál alig van bohóchoz jobban illő helyzet. Slusszpoénként kiderül, hogy ugyanabba az öregotthonba kerülnek, és ha már úgyis együtt vannak, hát beszélnek tovább azután is, hogy a függöny szelíden legördült. Balázs Samu és Feleki, Csákányi és Mensáros után most Benedek Miklós és Gálvölgyi János kapta jutalomjátékul Alt és Willyt. Mert lehet, hogy Clark és Lewis kimehetnek a divatból, de Neil Simon tőlük vett búcsúja örök. A bemutatóval párhuzamosan a drámaszöveg is megjelent a Scolar Kiadónál, a címlapján Benedek és Gálvölgyi képével és a fordító, Ungvári Tamás szép és szellemes utószavával.