Rögtön azért, mert történelmi darab, 1848. március 13., Bécs a helyszín, és a menyasszony elmenekül az esküvőről. Nem olyan kiindulás, hogy meg kellene béklyóznia a fantáziát. Ahogy belebonyolódunk a történetbe, kiderül, hogy azt a lányt, akit nagy magyarnak mondanak, Lebstücknek nevezik, hogy a szabadságharc legnagyobb hőse transzvesztita, és mindjárt jön Kossuth Lajos, hogy mondjon néhány zengzetes szót önmagáról. Hiába nem tetszik valakinek a darab egésze, ami a nemzeti önismeretet és önképet illeti, igazán aranybánya. Vagy megmaradhatunk a hagyományos keretek között, és össze lehet belőle ütni egy normális operettet, tánckarral, bonvivánnal, fityfirittyes szerelemmel: nyugdíjas előadás, ötórás kezdéssel és vastapssal. Abban sincs semmi szégyellnivaló, és főleg nem lenne, ha a zenekar nem úgy játszaná el a betétszámnak odaillesztett Éljen a magyart, mintha ők igaziból a kutya osztrákokkal volnának, és látszólag zenélnek csak, igazából épp a szabadságharc vérbe fojtásáról szövögetik a terveket. Csak a kettőt együtt nehéz összerakni, mert belepusztulnak a színészek.

Hihetetlen lehetőségeket kínál

Hiszen dolgoznak szegények, néha igazán szépen, Nyári Zoltán rutinosan hozza az operettszerelmest, a Zwickli Tóbiást játszó Gömöri Krisztián pedig vért izzad, míg háromszor körbetáncolja a nagy, üres színpadot, és nem nevetnek. Nyelvet ölt, szemet forgat, még mindig nem nevetnek, hanyatt vágja magát, rángatózik, sikoltozik, vonyít, négykézlábra áll, pitizik, hátha, és végül tényleg kialakul valami rokonszenv, már csak együttérzésből is. Az együttérzésből pedig igaz kalapemelés, mert rajta semmi nem múlik.

Nem tudom, mi járt a rendező, Tasnádi Csaba fejében, ha járt benne egyáltalán valami, vagy jobban utálta a darabot annál, hogy leereszkedjék hozzá. De nézve a munkáját, azt sem sikerült megállapítani, hogy ez most vicc vagy komoly. Eleinte komolynak látszik, csak szánalmasnak. Utána mintha poénra venné az egészet, legalábbis nem tudtam másként magyarázni, amikor Kossuth Lajos megjelent mesebeli királyfinak öltözve, piros nadrág, kék palást, és hozzá akkora hefti, hogy csak mélabúsan bólongani tudott a fejével a súly alatt. A nemzet élére állt bánatos marabu aztán hosszan elmélkedett arról, hogy őt hová is fogja majd vetni a föltámadott tenger vad hulláma, lököttek ezek a magyarok.

De mintha a többiek nem vennék föl ezt az önironikus modort, Andrejcsik István csak mélán borong, mint a régi tévéműsorokban a prózai szerepet kapott operisták, de nem látom a csillogást a szeme sarkában, hogy ez valami vicc volna. Vajda Júlia énekel a legszebben, amivel tényleg nincs más baj, csakhogy nem neki kellene, hanem a címszereplőnek, Balog Tímeának. Az operett pedig csak nyúlik, nyúlik, már az első rész is álmosító, a második azonban reménytelen, a táncoskomikusék boldogan elintegetnek, lélekben elbúcsúzunk tőlük, viszlát a tapsrendben, de ők visszajönnek, és kezdik tovább bonyolítani a dolgokat, mígnem egy vézna duett reprízzel minden megoldódik, függöny, hú, de rossz volt. Eddigre már kidöglik a háttéranimációt alkotó két képzőművész, Bánki Ákos és Szöllősi Géza is, a repkedő szerelmes nyilak, füstölő kémények, álgyúk és lovasok helyét vízbe csöpögtetett festékek veszik át. Kikészültek, ami nem csoda, mondják is, hogy a könnyű műfaj a legnehezebb. A legdögnehezebb.