Attól függ, milyen zenét hallgatunk – kommentálja Kürti Kristóf, azaz Suhaid a legendát: a bakelit jobban szól, mint a többi formátum. Ő maga 1997 óta DJ-zik, körülbelül tízezer darabos lemezgyűjteményt sikerült felépítenie ez idő alatt. Azt mondja tehát, hogy a vinyl nem okvetlenül szól jobban, mint a többi hordozó, nagyon sok múlik ugyanis a lemeznyomás, illetve a gépek minőségén, a hangmérnökök szakértelmén – és persze a reprezentálni kívánt zene zsánerén. Az alapvetően analóg hangszerekre komponált muzsikák, például a dzsessz vagy a komolyzene hangzásának jobban megfelel a bakelitlemez-játszó tűjének rezgésszáma, az elektronikus műfajok esetében viszont megfelelőbb lehet a digitális forma. Érdekes ellenpontja ez a vulgárközhelynek, amely szerint aki nem bakelitről játszik, az nem is méltó a lemezlovas címre. „Ez sznob megközelítés, ráadásul hülyeség is”, állítja, hiszen számos olyan zeneszám, illetve komplett lemez is akad, amit egész egyszerűen már ki sem adnak vinylen. Ő sem csak bakelitről játszik. Azokat viszont kóklernek tartja, akik úgynevezett tömörített fájlokat játszanak a bulikban. Hiszen míg egy zseblejátszón többnyire tökéletesen működnek például az mp3-ak, egy nagyobb hangerővel operáló rendezvényen (ahol az embereknek minden porcikájukban érezniük kell a zenét) már érezhető, hogy jóval gyengébben szólnak, mint a teljes, vagyis tömörítetlen hangfájlok. A tökéletes minőségű digitális fájlokat azonban nem száműzné a DJ-k eszköztárából.

Szerelemből gyűjtik, szerelemből adják ki pár száz példányban

És hogy miért éppen a bakelit adja a gyűjtemény gerincét? Suhaid szerint a vinyl a sokszorosított zene afféle archetípusa (a gramofon még igazi úri huncutság volt), a muzsika ikonja, vizuális szempontból is. Az első számú hanghordozó technológiai aspektusból azért fontos, mert ez bizonyított eddig leginkább. A szalag kinyúlik, a gramofonlemez nagyon törékeny, „a CD-t megeszi a CD-moly”, és a merevlemezek élettartama is erősen változó, a vinylek ezzel szemben hat-nyolc évtized elteltével is tartják a hangzást. És tagadhatatlan, hogy a DJ-életforma, a „kúlság” is hozzájárul a formátum vonzerejéhez.

Akad néhány kisebb kiadó, amely erre a vonzalomra épít, s még mindig fontosnak érzi, hogy ellássa azokat, akiket a bakelit fekete csillogása rabul ejtett.

– Talán nemesebb egy fizikai hanghordozót kiadni, mint egy sokadik fájlt útjára bocsátani – érvel a lemez mellett Johnny Drama, azaz Benedek Márton, az egyik hazai kis kiadó, a Legenda Records munkatársa. Azt mondja, számára és a DJ Focus néven ugyancsak lemezlovasi feladatokat is ellátó Juhász István számára egyértelmű volt, hogy csakis olyan kiadót hozhatnak össze, amely a kedvenc előadóikat a kedvenc formátumuk segítségével mutatja meg.

Dunai Norbert, azaz Polarize, a 2009 óta működő All Inn vezetője szerint egy ilyen, hazai szinten alapvetően mégiscsak kicsiny szubkultúra esetében kardinális kérdés lehet, hogy milyen előadókat választ ki és jelentet meg a kiadó. Az elektronikai műfajokban utazó All Inn-nél a zeneiség és a kiadói koncepcióba való illeszkedés a döntő; új tehetségekkel és befutott nevekkel egyaránt keresik az együttműködés lehetőségét. Amint az Soundcloudjukon is hallható, olasz, román, német, angol és orosz előadók alkotják a kiadó bázisát, hiszen „a tehetség szerintünk semmiképp sem helyrajzi kérdés”. Mindössze két magyar előadót találunk a portfóliójukban: Jaffa Surfát és Coldfisht. 

Az egyelőre csupán két címmel büszkélkedő, nemrég indult Legenda vezetőinél is az ízlés a döntő. Első kiadványuk a DJ-ként és producerként is a magyar underground fontos alakjaként jegyzett Ozon anyaga volt, a Timeframe. A hiphopban utazó művész után azonban gitárzenével jöttek elő: a Zombie Girlfriend kislemeze a független lemezboltok világünnepére, a Record Store Dayre készült el. Benedek azt mondja, semmiképpen sem szeretnék, hogy a Legenda egy műfajos kiadóként híresüljön el, a jövőben sem csak hiphopot terveznek kiadni. (A kiadó Soundcloud-profilja ide kattintva érhető el.)

A hazai bakelitkiadás a Legenda vezetői szerint csak úgy működhet, ha a hazai labelek külföldön is meg tudják találni a közönséget. Egyre több magyar zene jelenik meg külföldi kiadású bakeliteken, ilyen a Qualitons vagy a Dokkerman & Turkeying Fellaz. Dunai úgy látja, bár a DJ-k révén nagyon sok emberhez eljutnak a zenéik, a kereslet meglehetősen korlátozott. A kiadványokat általában 200-300 példányban dobják piacra. „A korlátozott darabszám még különlegesebbé teszi ezeket” – állítja. Ha viszont az előrendelések száma, illetve az utólagos érdeklődés azt diktálja, előfordul, hogy 800-1000 darabos szériákat is készítenek.

Na nem itthon. Mára egy-két kivételtől eltekintve megszűntek azok a magyar műhelyek, amelyek kis példányszámban is vállaltak lemezvágást. Polarize azt mondja, az ő műfajukat képviselő kiadók hetven százaléka Németországban gyártatja a lemezeket, itt van a legtöbb, ilyen munkákat is vállaló sokszorosítóüzem – ez gyaníthatóan összefüggésben van azzal, hogy Berlint tartják az elektronikus zenék epicentrumának.

Egy kiadvány általában 3-5 hét alatt készül el. Ráadásul bakelitet gondozni nem olcsó mulatság: megjelenésenként mintegy 1500-2000 euróba fáj. Vagyis csekély a várható haszon. A mégis befolyó összegeket aztán, ha komolyan gondolja az ember a label működtetést, vissza kell forgatni a soron következő megjelenésbe. Csak akkor érdemes tehát egy ilyen vállalkozásba belevágni, ha nem a rövid távú meggazdagodás a cél. Ha a kiadó komolyan gondolja a bakelit kultúrmisszióját.

Vagy mondjuk úgy: szerelemből.