Szokatlanul korán nyitják a Trafó nézőterét. Bent zene szól, az érkezőket a Puszi együttes fogadja. Magas emelvényen ülnek, mögöttük vetítővászon. Az előadás valójában ott kezdődik. Dermesztően mulatságos elbeszélést hallgathatunk végig a Nemzeti Nyomozó Iroda dilettantizmusáról.

Egyesíti a realizmust és a szatírát

Hogyan értek tetten minden ügyetlenkedés ellenére egy kenőpénzt elfogadó hivatalnokot. Az előadás valódi tárgya azonban nem a hatósági csetlés-botlás, és műfaja sem dokumentumjáték, ami korántsem lenne szokatlan a Trafóban. A téma a korrupció, a demonstráció tárgya a XIX–XX. századi Oroszország, eszköze pedig Alekszandr Nyilkolajevics Osztrovszkij darabja, a Jövedelmező állás. És sok egyéb.

Osztrovszkij drámája egyesíti a realizmust és a szatírát, hősei ugyanis a nagy orosz lélek lelkendezésével beszélnek a korrupcióról. Nem köntörfalaznak, nem álcázzák magukat hipokrita módon, hanem hitvallásként hirdetik a megvesztegethetőséget. Világnézetük, meggyőződésük, vallásuk az. A korrupció apostolai, főpapjai és alsóbb rendű szolgái nyüzsögnek a történetben, no meg egy szabadgondolkodó, aki szemükben maga a sátán.

Egy idealista fiatalember, aki azt hiszi, lehet másként is élni, sőt boldogulni. Munkából akar megélni, s még azt is hiszi, hogy ostobácska feleségét meg tudja győzni a becsületes, az áldozatos, a közös munkálkodásban eltöltött élet magasabb rendű voltáról. A szöveget Fekete Ádám csontra húzta, így még az eredetinél is nyilvánvalóbb a csaknem didaktikus szándék, szinte üvölt a mondanivaló. A realisztikus plasztikusság helyett azonban rengeteg egyébbel szolgál az átirat és Vajdai Vilmos rendezése.

Nemcsak a bevezető elbeszélés, de a Puszi együttes dalai is a mi világunkhoz kötik a tanmesét. Más rendezői eszközök, főképp vetített háttérképek, jelenetek meg egészen széles gondolattársítási mezőket nyitnak meg. Ezek sorolásával meg sem próbálkozom, még olyasmire is emlékezni találnék, ami ott sem volt, vagy éppen máshol láttam. Az ilyen merészen asszociáló színház könnyen kifuttatja az ember fantáziáját az előadásból. Hogy ez előny-e vagy hátrány – ki tudja?

Amire biztosan vélek emlékezni, hogy Osztrovszkij darabját egészen kiválóan adják elő. Hol az üres térben, hol apró sarkokba, enteriőrökbe szorítva sorakoznak a jelenetek. Mindjárt az első egészen remek. Osztrovszkijnál a házaspár a hálószobából érkezik neglizsében, miközben az öreg férj felhánytorgatja ifjú feleségének, hogy semmivel sem tudja elnyerni a kegyeit. Vajdai a párbeszédbe bravúrosan belerendezi a kitalálható előzményeket, a vénember eredménytelen próbálkozását, hogy a kegyhez hozzájusson, Hegedűs D. Géza meg pompásan toporog a flegma Stork Natasa körül.

Később hatalmasan hirdeti a korrupció igéit, és összeomlásában is hatalmas. Lázár Kati a lányai kiárusításának, a férjek kizsigerelésének, korrupcióra kényszerítésének elvi alapvetésében hasonló erőt és erélyt mutat. Thúróczy Szabolcs tárgyilagosan adja egy középkáder érzelmes fatalizmusát, Szabó Simon az öntudatosan ostoba megalázkodás, az elvi talpnyalás bajnoka. Gera Marina az amúgy utált mama tanításait ésszerű cinizmussal követő lányt, Gergely Katalin az anyja és férje elvei közt együgyűen hányódó fiatalasszonyt mintázza elragadóan. Kovács Krisztián naiv idealistájában bujkál némi valószerűtlenség, mintha kicsit a világ fölött lebegne.

A rendező meg is támogatja egy szervezkedő sejttel. Kis baráti kört ad mellé, akik összejöveteleiken modellezik a későbbi mozgalmi bürokratizmust. A jövő század korruptjai idétlenkednek, szerencsétlenkednek gyűléseiken. Némely képi-zenei asszociációk ugyanis félreérthetetlenné teszik a jövőt. Előbb a Kőműves Kelemenből zendül fel az Alkotni születtünk kezdetű részlet, ám később mozgalmi-forradalmi dalok jönnek. A buta Polinát a Poljuska dallamára (Vár ránk a síkság) oktatják, befejezésül pedig a Bácsi munkásindulóval (Munka hadának a lépte dobog...) fenyeget a Ferencvárosi Herz Férfikar. Fanyar történelmi lecke.