Azt, hogy milyen volt a XX. század vagy annak egy-egy hosszabb szakasza, arról igazán reális képet valószínűleg csak a XXII. században rajzolhatnak majd a történészek. A szintézis nyilvánvaló feltétele seregnyi könyv és kisebb-nagyobb tanulmány. A majdani pontos képhez szükséges érdemi publikációk egyike Ungváry Krisztián elgondolkodtató kötete.

A szerző szerint a Horthy Miklós nevével jegyzett rendszer (ki tudja persze, hogy évszázad múltán is így nevezik-e majd?) egyik meghatározó sajátossága, hogy a politikai elit direkt vagy indirekt eszközökkel, nem utolsósorban államosítással folyamatosan törekedett a zsidóság kezében lévő – évtizedek aprólékos munkájának és az első világháborús konjunktúrának köszönhetően összegyűjtött-összegyűlt – vagyon megszerzésére, „a nemzeti vagyon újraosztására”.

Egyebeken kívül (de csak egyebeken kívül) avégett, hogy oldani próbáljon a szociális feszültségeken. Volt is valamelyes földosztás, pénzzel és apró parcellákkal segítettek sokgyerekes családokat, hogy nagyon egyszerű lakóházakat építhessenek, a legelesettebbek ingyen vagy nagyon olcsón hozzájuthattak kecskéhez, naposcsibéhez, kiterjesztették a betegségi biztosítást, lehetővé tették házassági kölcsön felvételét, és volt valamennyi közmunka is.

Arról sem feledkezik meg Ungváry, hogy mindeközben a pártok, politikusok, nagybirtokosok nem jelentéktelen része a hazai németség terjeszkedésétől is félt. Jól példázza ezt a kötetnek egy 1939-es újságcikket idéző mondata: „Amikor a Dunántúl egyes vidékein kihal a tisztafajú magyarság, azt kell látnunk, hogy a szapora és szorgalmas sváb családok lépésről lépésre elfoglalják a magyar földet”. Horthy is elismerte a sváb gazdák kiválóságát egy Hitlernek írt, 1939-ben született levelében – miközben ugyanebben a levélben kívánatosnak tartotta e gazdák Németországba való áttelepülését.

Az áttelepítés-kitelepítés a politikusok jókora részének amúgy is vesszőparipája volt. Elsősorban a zsidókra, de mint a szerző elképesztő példákkal bemutatja, másokra vonatkozóan is. A katonai vezetés egyik meghatározó alakja, Werth Henrik a Trianon előtti ország területről nyolcmillió „nem magyart” szándékozott kitelepíteni. Volt, aki a kicsiny Palesztinába, mások az orosz sztyeppékre vagy éppen a távoli Madagaszkárra űzte volna őket – e hagymázas elképzelések helyett később a még szörnyűbb, az elsősorban a zsidóságot, kisebb mértékben a cigányságot, illetőleg baloldaliakat megsemmisítő Auschwitz és több más koncentrációs tábor lett az úti cél (mellékesen: a szélsőjobb politikai elit egyik szimbolikus alakja, Endre László sterilizáltatni akarta a „kóbor” cigányokat).

Egy nem kevésbé elképesztő 1941-es újságcikk szerzője arról írt, hogy a kiüldözöttek helyébe a korábban Amerikába kivándorolt magyarokat és Urál-vidéki nyelvrokonokat (!) kellene betelepíteni. Ungváry a korszak másik meghatározó jellemzőjének a „nem magyarok”, elsősorban a zsidók elleni – a társadalom széles rétegeibe beleivódott – gyűlöletet tartja. Ezt folyamatosan erősítették az elit egyre szigorúbb numerus clausus-intézkedései. Másfelől: az elit hivatkozhatott a társadalom nagy részének, nem utolsósorban az alsóbb szinten dolgozó hivatalnokok szigorítási igényeire és a törvényeknél keményebb végrehajtásra.

Zsidókat csak korlátozott mértékben engedtek egyetemekre, vállalatoktól, intézményektől elküldték a zsidó alkalmazottak zömét, nem engedték, hogy mozit üzemeltessenek, még prostituált sem lehetett zsidó (a rendelethozók büszkén mondhatták: nálunk minden utcasarkon magyar kurvák strichelnek). És mindez nem volt elegendő: hamarosan bekövetkezett a „végső megoldás”. A gázhalálra juttatandók összegyűjtésében és bevagonírozásában önként vagy a hivatali tennivalókat intézve 200 ezer magyar vett részt. És ennél sokszorta többen voltak – hangsúlyozza a szerző –, akik egyetértéssel szemlélték az eseményeket. Nem kevesen pedig boltokat, lakásokat is kiraboltak. Alig néhány kormányzatközeli politikus (esetenként maga a különben antiszemita Horthy) és csak kisszámú baloldali ellenzéki akadt, aki megpróbált józanul gondolkodni és nagy ritkán cselekedni.

A szerző gazdag tényanyaggal bizonyítja, hogy a zsidótörvények meghozatalában „éllovasok” voltunk, hogy az akkori Magyarország sokáig német késztetés nélkül üldözte a zsidó polgárokat, majd amikor már a németek kérték, a kívánt mértéket majdnem kétszeresen „túlteljesítve” indította el a vonatokat.

Ungváry a kötetben több kollégájával vitatkozik. Némelyik részletkérdésben elnézőbb a rezsimmel. Ezért vagy ennek ellenére kollégái vitázni is fognak majd vele. Aki többé-kevésbé laikusként olvassa el a könyvet, a tárgyalt időszak miatt szégyenkezik, a mai áthallások miatt szomorú lesz majd. Vagy megfordítva: a múlt miatt lesz szomorú, és a jelent fogja szégyellni. Akit pedig egyik érzés sem kerít majd a hatalmába? Nos, ő talán nem olvasta eléggé figyelmesen a szöveget.

Jelenkor–OSZK, 649 oldal, 3900 forint

Horthy Miklós fehér lovon vonul be Kassára