Az aszcendensre vonatkozó megjegyzést bizonyítás követi: „Ez a rák teljesen rajta is ül az arcán, főleg a szemén látható az a vizes, érzelmes tekintet, ami a rák jegyére jellemző”. Jó helyen járunk. „Fényes körútjain a végtelennek” címmel új sorozat indult az Írószövetségben, az első, csütörtöki estet Ady Endre csillagainak szentelték a szervezők. A pulpituson most hárman ülnek, Hegedűs Imre János irodalomtörténész, Végh Attila költő, filozófus, valamint a már idézett Végh Nóra, a nézőtéren pedig úgy húszan, huszonöten.

„Barátaim, én három hétig Ady Endrével keltem s feküdtem – az életművével természetesen”, nyugtatja meg az izgalomra hajlamosakat az irodalomtörténész, aki elmondja azt is, a Kosztolányitól kölcsönzött sorozatcím által kijelölt ösvényen indult el, hogy megközelítse „az Ady-dzsungelt, az Ady-esőerdőt”. Aztán kiderül, hogy nem csak ő, hovatovább mindenki foglalkozik a költővel. Az is, aki most nem beszél, meg az is, aki a Szajna-part felé vagy éppen a Városligeti fasorban sétál.

Aki csak itt ül és egyetlen szót sem szól, na, még az is foglalkozik Adyval, gondolatban „és merem használni a szót, mert Ady egyik kedvenc kifejezése volt: lélekben”. Adyval tehát mindenki foglalkozik. Sőt van, akinek a nevét éppen az tette – ha nem is halhatatlanná, de – máig is fennmaradóvá, hogy foglalkozott Adyval, ekképpen szinte végtelen az Ady-értelmezések sokszínűsége.

A monográfiák, a pamfletek (pró és kontra), a kortársi beszámolók, a róla beszélő versek, megzenésítések mellett az összehasonlító elemzések száma is óriási. Kutatói közül néhányan statisztikákat is készítettek – tudjuk meg –, Ady 1048 verset írt, 115 ezer szót használt és több mint 550 ezer betűt írt le, sőt mély és magas magánhangzóinak arányait is kutatták. Hegedűs Imre János a nemrég elhunyt Hegedűs Loránt Ady-kutatásairól is megemlékezik. Elmondása szerint a református püspök egészen „megdöbbentő mélységig és magasságig jutott el, odáig, hogy bekalandozza a kozmoszt, hogy megtalálja Adyt, s aztán kimondja: nem a kozmoszban kell keresni Adyt – ő maga teremtett kozmoszt. Ezt a kozmoszt ismerjük meg ma este”.

Ahogy vesszük. Végh Attila kérdésére, hogy az asztrológusok szerint vajon milyen determinációk lökték végül beteljesült sorsa felé a költőt, tényleg választ kapunk. Végh Nóra kifejezi örömét, hogy az asztrológia is szerepet kaphat a szerzők életrajzának tárgyalásában, hiszen az antikvitásban a költészet és az asztrológia nem állt olyan nagyon távol egymástól. Az egyik múzsa, Uránia például a csillagok segítségével próbálta megragadni „azt a világharmóniát, amit a többiek a dallamokkal, költészettel akartak megfogni”. Kiderül még, hogy minden költő egyben jós is.

Adynál azért külön érdekes ez, mert „ő ráadásul táltos költő volt”, az egyik kezén hat ujjal született. Magán hordozta „a korszak jelentős csillagállását: a Plútó és az Uránusz kvadrátját” is, ami elég hosszan tartó fényszög volt, nagyon sok ember, az 1870-es évek második felében születettek szinte mindegyike magában hordozta ezt „a változásra felszólító tulajdonságot”. Kiderül, Adynál ez a fényszög a „megszólalás házában kapott jelentőséget”, és ha nem értenénk, jön a feloldás: életének harmincas éveitől kezdve teljesen új megszólalási formákat hozott a költészetbe a tárgyalt szerző.

Ez a megszólalás nagyon harcos és fájdalommal teli, hiszen Ady Plútója az Algol csillaggal állt együtt, ugye. „Ez az ember kereste a fájdalmat, kereste a küzdelmet; azért kereste, mert az igazságot kereste. Azért nem vállalkozott a langyos utakra, mert a valóságról akart beszélni, ennek a legegyszerűbb módja pedig a támadás volt”, így az asztrológus, majd elárulja: Ady harcosságát az is mutatja, hogy ha egy-két órával korábban születik, s az „Uránusz nem a megszólalás házába esik, akkor nagyon valószínű, hogy kitűnő hadvezér lett volna”.

Vagyis elég nagy mázlink van: csak néhány órán múlt, hogy a magyar irodalom most nem szegényebb 1048 verssel, illetve 550 ezernyi betűvel, ahogy tetszik. A tudósító egy ideig becsülettel próbálja követni az eseményeket, jegyzetel, memorizál, aztán felhagy ebbéli tevékenységével, és csak hallgatja az áramló folyamot, az asztrológus ihletett szavait, az irodalomtörténész lelkendezését; a költő-filozófus arcán néha mintha észrevenne egy-egy szkeptikus rándulást, de ez nem biztos.

Az viszont igen, hogy leginkább Végh Attila rekedten abszolvált rövid filozófiai eszmefuttatásai tartják a földön ezt a beszélgetést. Amiben különben egyebek mellett szó esik a zsenialitásról, a nőkről, a sorsról, a pénzről, a halálról, a magyarságról mint Ady csillagairól, sőt a világegyetem tágulásáról is (pedig Brooklyn nem tágul!). És arról: ha nincs ez az önpusztítás, ha nincs a veronál, az alkohol és az amúgy is ezer fokon izzó élet, akár kétszer ennyi ideig is élhetett volna a költő, a csillagok (és Czeizel Endre) szerint mindenképpen. Ja, és elhangzott vagy három Ady-vers is.

Ady Endre