Hatvanéves korában, 2008-ban hagyott itt minket a hazai kortárs képzőművészet egyik legkülönösebb figurája, El Kazovszkij. Leningrádban született, tizenhat éves korában került Magyarországra. Bár festő szakon végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, nem csak festőművészként vett részt a művészeti életben, színházi jelmezeket is tervezett, valamint performance-okat is rendezett.

Művész lett, noha gyermekkorában arra vágyott, hogy biológus, pszichológus, filmrendező vagy csillagász legyen. Igaz, az irodalom és a művészet is érdekelte; épp csak általános iskolásként Tolsztojt, Csehovot, Dosztojevszkijt, Puskint olvasott, rajongott a görög mitológiáért, később a filmművészet is beszippantotta. Komoly műveltségre tett szert, amely a kötetben tetten is érhető.

A könyv az 1980 és 2008 között, vele készült legfontosabb beszélgetéseket tartalmazza. Újságírók, művészettörténészek, esztéták, művésztársak vallatják, és ő nem tér ki még a nehezen megválaszolható, vagy a kényes kérdések elől sem: tömény, filozofikus, plasztikus, sűrű és furcsa válaszokat ad, melyek átgondoltságuk mellett is bátran helyet hagynak a bizonytalanságnak.

Nem pergő párbeszédek ezek, a kérdezők türelmesek, és ez a türelem (újságíróként, interjúkészítőként tudjuk ezt) csak azoknak jár, akik nem bújnak silány közhelyek mögé, akiknek valóban van közlendőjük. El Kazovszkij láthatóan komolyan veszi a beszélgetőpartnereket, legyen az ismert rádiós vagy kezdő újságíró. Mindenkinek egyforma őszinteséggel vall művészetfelfogásáról, arról a képlékeny, vívódó viszonyról, amelyet a halállal alakított ki, arról a beteljesületlen vágyról, hogy megtalálja magának Istent és a hitet, valamint szokatlanul szókimondó akkor is, amikor nehezen meghatározható nemi hovatartozásáról kérdezik.

Van, aki már-már könyörtelenül, sőt provokatívan faggatja, van, aki érzékenyebben, de El Kazovszkij láthatóan elemében van, nem jön zavarba, igazán mestere a mondatoknak. Őszinte, és nem elégszik meg félbetört, felületes, maszatoló válaszokkal. Pedig a beszélgetések idején nyilván tisztában volt azzal: a kitárulkozás a szavak világában kevésbé árnyalt, mint a festészetében. Amely reprodukciók formájában egyáltalán nincs jelen a kötetben, de bármilyen furcsa: a képzőművészről szóló kötetből a képek nem is hiányoznak.

„A munkáimmal kapcsolatban szinte mindig mulatságos ítéletek születnek: Hú, milyen izgalmas. De bonyolult. Intellektuálisan merész. Lehet, hogy ezek jó mondatok, de semmit sem árulnak el.”, véli El Kazovszkij, és a jó mondatok helyett most jó mondatokat mond, igazán jókat.

„Minden pillanatban emlékművei vagyunk az előző pillanatainknak. Az összes előző pillanatnak. Ugyanakkor anyagai is vagyunk a következő pillanat emlékművének.”, állítja egy helyütt. Munkáiról azt mondja: agresszív melankólia és ünnepi jelenlét jellemzi őket, ám ezt pontosítja is: „Az ünnep, mivel rituális és szakrális is, soha nem csak kellemes, és pláne nem megnyugtató. A patetikusban mindig van valami a tragikusból,már csak az eltúlzottsága, az intenzitása miatt is.” Végül egész életét meghatározó furcsa nemi szerepéről is kendőzetlen őszinteséggel beszél: „Én egy számomra furcsa »női« testben élő férfi vagyok, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfiember vagyok, aki számára a vonzerőt a nagyon lányos, fiatal fiúk jelentik, akiket én tulajdonképpen nőnek látok, és mint nőket szeretem.” Bonyolult képlet. Súlyos, tárgyilagos, kegyetlen női vallomás.

Földényi F. László búcsúztató szövege mellett olvasható huszonkét beszélgetés, mely azért minden szépsége és mélysége ellenére olykor kicsit soknak tűnik, itt-ott egyenesen töménynek. Ráadásul a szerzőkről nem derül ki semmi, a szinte végig jelen lévő tegező viszony okán azt gondolhatjuk, újságíróként, művészettörténészként is jó ismerősök, némelyek talán barátok. A beszélgetések apropójáról sem tudunk meg semmit, holott az olvasó számára például bizonyára fontos információ volna, hogy az egyik legszebb beszélgetés, amelyet Rádai Eszter jegyez, néhány héttel az interjúalany halála előtt készült. És érdekes lenne tudni azt is, miért éppen a kötetben szereplő két El Kazovszkij-írást választották a szerkesztők (Cserjés Katalin és Uhl Gabriella). Amúgy pedig csillagos ötös.

Magvető, 340 oldal, 3490 forint