Ha február, akkor szokatlanul népessé válik a Berlint egykor kettévágó fal mentén fekvő Potsdamer Platz és környéke – nincs ez másként az idén sem. Az utóbbi húsz évben a senki földjéből igazi metropolisszá fejlődött a negyed, ahol február 7. és 17. között immár 63. alkalommal rendezik meg a világ egyik legrégebbi és legfontosabb mozgóképes mustráját, a Berlinalét. 

A németországi rendezvény abból a szempontból ráadásul egyedülálló, hogy nemcsak a szakmának szól, hanem igazi városi esemény, melyre, csak úgy dőlnek az emberek. Így amikor a tudósító reggel kilenckor a jelenleg rendezvényközpontként funkcionáló Grand Hyatt felé veszi az irányt, már emberes sor gyülekezik a nyitni még csak épp készülő jegypénztárak előtt. A számok egyébként magukért beszélnek: a Berlinale tíz nap alatt átlagosan mintegy 400 ezer fizető nézőt tud felmutatni – és akkor a megszámolhatatlanul sokat mozizó szakmai akkreditáltak (akadnak, akik napi négy-öt filmet is bevállalnak) „forgalmáról” még nem is beszéltünk.

A Berlinale másik sajátossága, hogy mindig is komolyan vette a kultúrpolitikai szerepét. Persze a legnagyobb jelentősége a szocializmus évei alatt volt, amikor a nyugati rendezvény szemlézte és ismerte el a keleti blokk műveit és alkotóit is. Ezért is külön fájdalom, hogy a jelenleg Dieter Kosslick vezette szemle az idén szinte lenullázta a magyar filmművészetet, azaz a hivatalos programba nem kaptunk meghívást. (Persze az is lehet, hogy el vagyunk kényeztetve: mivel két éve Tarr Béla, tavaly pedig Fliegauf Bence távozott a városból a szépen csillogó Ezüst Medvével.) Ha a retrospektív programban nem vetítenék Hermann Köstelitz (a későbbi Henry Koster) 1934-ben, osztrák–magyar koprodukcióban, Gaál Franciska főszereplésével készült, Peter című klasszikusának digitálisan felújított kópiáját, akkor statisztikailag sem lennék kimutathatóak.

De persze a távolmaradás ellenére „téma” vagyunk a szakmai körökben. Az elmaradt filmszemle és a nemzetközi lapokban kirobbanó Tarr–Vajna-vita nyomán a kevésbé tájékozottak azt kérdezik, hogy tényleg megszűnt-e a magyar film, a jól értesültek pedig arról gyártanak elméleteket, hogy vajon Kosslick miért utasította vissza a német többségi koprodukcióban készült, Szász János rendezte, a versenyprogramba benevezett, Agota Kristof-adaptációt, A nagy füzetet. Nem mellékesen: a legfrissebb információk szerint márciusban mozikba kerülhet a film, melynek létezését Szász János napi sűrűségű Facebook-posztolással igyekszik bizonyítani a kortárs magyar filmek létrejöttét intenzíven tagadó kollégáinak.

A Berlinale pazar filmünnep, a saját, kevésbé acélos mozgóképművészetükön túllépve a németek elképesztő anyagi, emberi és logisztikai erőket mozgatnak meg. Persze a versenyprogram még előttünk van. A kezdet azonban biztató. Miután tavaly sikerült egy rendkívül érdektelen francia filmmel elindítani a rendezvényt, most egy igazi nagyágyú, a hongkongi auteur, Wong Kar-Wai vadonatúj epikus szuperprodukciója, a Nagymester (The Grandmaster) premierjére vonul tak fel a sztárok a vörös szőnyegen a csontig hatoló széllel megtámogatott dermesztő hidegben. (És ilyenkor látni, hogy Kosslick valójában mekkora spíler: míg a színésznők egy-egy kisestélyiben pózolnak a kameráknak, a direktor nagykabátban és a megszokott kalapjában haknizik.)

A Nagymester Wong Kar-Wai nagy visszatérése ahhoz a stílushoz, amely kizárólag rá jellemző, és amelyet a rajongói a Vadító szép napokban, a Szerelemre hangolva és a 2046 című műveiben megszokhattak. Persze ez az új csak annyiban forradalmi, hogy tulajdonképpen egy kungfu mozi, és tényleg soha nem látott artisztikussággal láttatják a fizikai összecsapásokat – egy milliméternyi „kilengés” is művészi koreográfia, miként a digitálisan odavarázsolt esőcseppek és hópihék sem hullhatnak alá akárhogyan. De a vizualitáson túllépve a néző Wong Kar-Wai világában arra is rájöhet, hogy nem az 1930-as évek gengsztervilága itt a lényeg, hanem a mindent elsöprő érzelmek és lelki kapcsolódások, melyek ugyan minden létező dramaturgiai szabálynak és logikának ellentmondanak, de olyan elementáris erővel „zuhannak” alá a vászonról, hogy nem lehet érzéketlennek maradni a látottakkal szemben. Persze a főszerepet a legnagyobb kínai sztár, Wong Kar-Wai állandó alkotótársa, Tony Leung alakítja, aki a legnagyobb blöffnek tűnő dialógusokat is képes úgy előadni, hogy az embernek megszakad a szíve. Női partnere pedig az a Zhang Ziyi, aki ott van a ma ismert, alig néhány festői szépségű színésznő között.

Egyszóval a leghíresebb hongkongi rendező bebizonyította, hogy létezik alanyi művészet: lehet forgatókönyv nélkül, éveken át tartó vágási folyamattal, mindenféle szabályszerűség nélkül maradandót alkotni. És az is biztos, hogy ez nagyrészt „kínai csoda”, mert Wong próbálkozása a nyugati színészekkel (My Blueberry Nights) banális tévedésnek hatott. Nyugaton mi ehhez kevesek vagyunk.

A filmes rendezvény nem csak a szakmának szól: az egész várost megmozgatja