Fellini emlékezik

2013-02-08

„Nincs túl nagy véleményem róla. Hiányzik a kohézió a struktúrájából, és az embernek az az érzése, ő sem tudja,mit akarmondani... Mindig az volt az érzésem, őt csak a film technikája érdekli. Na persze a La strada egy hatalmas film volt,egy hatalmas negatív mementó volt a maga korában... De a Satyriconban, abban is például fantasztikusan elnéző. Igen, azt hiszem, Fellininél elnézőbb rendező nincs is a világon.”

Sokszor láttam ezt a Fellini filmet. De nem én mondom a fentieket, egy amerikai professzort idézek, akitől Woody Allen gutaütést akar kapni az Annie Hallban. Megértem, mert kibírhatatlan tud lenni, ahogy mi, bölcsészek, kritikusok nagyképűen okoskodunk. Közben meg úgy tudjuk bálványozni a művészeket, mint a gyerekek: lelkesen, harcosan. Fellininek is micsoda kultusza volt, epedve vártuk minden filmjét. Ó, emberek, most filmet csinál az ő csodás Rómájáról! Most meg emlékezik! Hát nem fantasztikus? Fellini emlékezik! Amarcord, itt az Amarcord!

A dolgok jelentősége persze lassan a helyére kerül. Ma már csak ennyit mondok: szép filmélmény, amikor Fellini emlékezik. Nem is az az érdekes,miről. Neki a harmincas évek jutottak, tengerparti kisváros, fasizmus. A kamaszok érnek, az emberek valahogy helytállnak, a napok tengenek, de vannak ünnepek. Meg vágyak: megfogni a szépasszony fenekét, hatalmas tengerjáróra szállni, a nagy vezérrel parolázni – szépnek, okosnak, gazdagnak lenni. A különös az, hogy minderre képesek vagyunk emlékezni. Ezt varázsolja elénk Fellini filmen: magát az emlékezést. Ahogy színt adunk mindennek, történeteket formálunk a sok apró eseményből, szűrünk, karikírozunk. Ahogy szépséges műalkotássá formáljuk az életünket. Biztos hiányzik belőle a kohézió, a tanulság, csak hömpölyög mindenfelé. Megkésett mosollyal, bölcsességgel – elnézően. Igen, Fellini elnéző. Így aztán nagyon szerethető.