Induljunk el Mezőszemeréről!

Bukta Imre szülőfalujából. Szülei mezőgazdasággal foglalkoztak, ő erdész akart lenni. A szülei azonban úgy gondolták, az erdőjáró ember afféle semmittevő, akinek ráadásul puskája is van, márpedig ahol puska van, ott a veszély sincs távol. Így lett Bukta Imre esztergályos. Tizennégy évesen Egerbe, kollégiumba költözött, és úgy gondolta, az iskola elvégzése után ő is fontos alkatrésze lesz a szocialista nagyipar zakatoló gépezetének. Hamar kiderült azonban, nem csak a műszaki rajzhoz van érzéke, ügyesen kezeli a ceruzát és az ecsetet. Tanára egyszer félrehívta, és kicsit zavartan azt kérdezte tőle: Imre, lefestene engem az esztergapad mellett? Bukta Imre lefestette, ezzel megtette az első, bizonytalan lépést a művészet irányába.

Érettségi után az Egri ÁFÉSZ-nál lett dekoratőr, s elhatározta: könyvekből, albumokból ugyan, de meg fogja tanulni, miképpen lesz valakiből képzőművész. Később némi segítséggel még az egri kollektív műteremben is helyet kapott, de rövidesen egy helyi képzőművész feljelentette, mondván: a műteremben vallásos propagandaanyagokat gyárt. Bukta Imre ugyanis karácsonyi képeslapokat készített, amelyeket angyalkákkal díszített... A műteremből egyetlen perc alatt zavarták el.

Raktáros lett egy állami gazdaságban, de akkor már mindennél jobban vonzotta a művészet. A közeli Mezőkövesden képzőművészeti szakkört talált, és megismerkedett Bernáth(y) Sándorral. Életre szóló barátság vette kezdetét, melyet rengeteg, a művészetről folytatott beszélgetés, valamint a kettejük által kitalált kétszemélyes, Tiszaparti művésztelep alapozott meg. Ez amúgy nem volt más, mint az elvadult és gyönyörű Tisza-parton egy farönkökből épített kicsi házikó és környéke, ahol aztán mind több fiatal fordult meg, keresve a két fura figura társaságát. Akik faragtak, rajzoltak, festettek, egymást korrigálták, minden szabadidejüket ott töltötték, és lassan tényleg művészekké értek. Bukta azt mondja, számára a művészet azt a szabadságfaktort pótolta, amit városi gyereknek a hosszú haj, a buli, a rendőrökkel való civakodás jelentett.

Ruccanjunk át Leninvárosba!

A katonaság után Bukta Imre Leninvárosba került, ahol művészeti tapasztalatait még mindig csak dekoratőrként kamatoztathatta. Megfesthette legemlékezetesebb transzparensét, amelyet a Szovjetunióból érkező Barátság-kőolajvezeték magyarországi találkozási pontján, az ünnepélyes összehegesztés alkalmából emeltek magasba: „Éljen a vörös varrat!” 1976-ban a Vajda Lajos Stúdió szentendrei különcei, ef Zámbó István, fe Lugossy László és a többiek a stratégiai üzemnek számító Tiszai Vegyi Kombinátban, egy művészetért rajongó főelvtárs révén, titokban tarthattak művészeti tábort, melynek Bukta Imre is aktív résztvevője lett, és amely közös leninvárosi kiállítással zárult.

Bukta egyre messzebb lépett az akadémikus művészettől: tájképet csak szálkás vonalakkal rajzolt, megszervezte, és lefényképezte első magatartás-művészeti akcióit, készítette a falusi életformát művészetté avató kollázsait, tárgyait, fiktív mezőgazdasági gépeit. Például a melléktermékgyártó gépet, a méretes szarvakkal ékesített óriási munkagépet, a zsebkasza készletet. Kezdett az addigiaktól eltérően gondolkodni a művészetről, a világról, mind erősebben alkalmazta alapanyagként a falusi életformát, annak anyagait, használati eszközeit.

1978-ban már bemutatkozhatott a Stúdió Galériában, ennek folyományaként két évvel később, az első hivatalos magyar kiállítók egyikeként eljutott a Párizsi Biennáléra is, ahol összesen hét alkotó munkáit mutatták be a rangos Pompidou Központban, egyikük a 28 éves Bukta Imre volt. A párizsi kiállítás kissé provokatív anyaga később a kőbányai Pataky Művelődési Házba került, néhány politikailag áthallásos alkotás, de főként a tehéntrágyával festett kép miatt felszisszent a hatalom. Az anyag ugyan a teremben maradhatott, de a látogatók nem nézhették meg. A művek tehát hetekig a falon lógtak a bezárt kiállítótérben, és ez idő alatt a trágyakép különös átváltozáson ment át: zöld fűszálak nőttek ki belőle, egy egész mezőre való. Mintegy megüzenve Bukta Imrének: a hatalom csinálhat, amit akar, a művészet élni akar. Művészt el lehet hallgattatni, a művészetet nem.

1978-ban Szentendrére költözött, és aktív résztvevője lett annak a különösen szabad művészeti áramlásnak, amelynek akkor a Vajda Lajos Stúdió és a Duna-parti kisváros volt a központja. Rengeteg élmény és számos jelentős kiállítás után 1999-ben úgy érezte, megkopott Szentendre izgalma, a szabadság levegője áporodott lett, a város pedig mind kevesebb művészeti ingert kínált.

Végül menjünk vissza Mezőszemerére!

Egy válás megadta az utolsó lökést: 1999-ben, 46 évesen Bukta Imre visszaköltözött Mezőszemerére. Azt mondja, immár véglegesen megérezte, hogy az alkotáshoz szükséges spirituális erőtér számára szülőfalujában található, ahol magánemberként is jól érzi magát. Eljött a csendes műtermi festegetés időszaka, végre kiléphetett a „fura művész” kategóriájából, és valódi festményekbe fogalmazhatta azt, amit a vidéki életről, a másik Magyarországról gondol. Miközben rengeteget festett, készített filmet, fotót, installációt és kollázst is. Olykor festményeibe is beleapplikált különös anyagokat: gyufaszálat, kukoricát, csempedarabokat. Egyre bátrabban használta a legkülönfélébb alapanyagokat, melyeket a legkülönfélébb technikákkal, a legváltozatosabb stílusban dolgozott fel: ezek ötvözete adja azt a semmihez sem hasonlító filozofikus, ironikus, társadalomkritikus, mégis mélyen humánus stílust, amelynek központi témája a vidéki élet, és amely Bukta védjegye lett.

Művészetének éppúgy része a zsebkasza készlet, mint egy, a brassói munkáslázadás emlékére az 1980-as években készített mű, mely gumicsizmákból, pillanatszorítóból, vaslemezből, feliratokból, tökmagból, falevélből áll. Éppúgy része az a pici faszánkó, amely a Kiscelli Múzeum üres terében haladt egy néhány méteres fénycsíkon, mint azok a munkák is, melyek néhány napig még Bukta Imre tárlatán a Műcsarnokban láthatók. A legendás Okos táj című óriásinstalláció, melyen több száz kukoricacsutka emberke tart maga előtt egy kis kukoricamagokkal töltött zacskót. A futófényekkel csinosított láncfűrész, vagy a több stílust is mutató festmények, a többrétegű alkotások. A Mezőszemeréről a Műcsarnokba költöztetett tökföld, melyben a tökök között vetített kádakban, vetített gyerekek lubickolnak. Az installáció egy mozgó, élő, bomló anyagokkal megbolondított organikus festmény. Melyben Bukta szerint a tököket helyettesíthetnék akár emberek is, hiszen nekünk is az lesz a sorsunk, mint a fonnyadó tököknek. Buktai értelemben tökök vagyunk mi, magunk is.

A mezőszemerei spirituális erőtér alighanem tényleg létezik, mert Bukta Imrét több művész követte a faluba: mások mellett Wahorn András, Szirtes János, Szurcsik József, Kopasz Tamás talált állandó vagy alkalmi otthont Mezőszemerén. Bukta Imre pár éve úgy érezte, képviselőként is tennie kell érte, de hamar megcsömörlött a politika számára idegen világától, s társával, Kónya Rékával inkább civil egyesületet hozott létre, mely évente szervez művésztelepeket, falusi programokat. Bár Mezőszemere is igencsak sanyarú helyzetben van, Bukta Imre azt mondja, ő mégsem hagyja oda szülőfaluját. A kisemmizett, lesajnált vidék neki sok, fontos témát ad. Ha elege van a művészetből, akkor tyúkjait gondozza, apró kukoricaföldjeit műveli. Néha másokét is. Gyermekkori álmát is megvalósította: vásárolt magának egy kicsi, piros traktort. Ő Mezőszemerén nem a leghíresebb hazai kortárs festők egyike, hanem a mindennapjait élő falusi ember. Nemrég egy cigány fiú szaladt utána az utcán, azt kiabálva: Imre bácsi, szántsa már be a telkemet! És Imre bácsi beszántotta, pénzt sem kért érte.

Büszke volt nagyon.

Névjegy

BUKTA IMRE 1952-ben született Mezőszemerén. Munkácsy Mihály-díjas képzőművész. Az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének egyetemi docense, a Magyar Képzőművészeti Főiskola Festő Tanszékén is tanít. Műveit neves közgyűjteményekben is őrzik. 1978 és1999 között Szentendrén dolgozott, ma ismét Mezőszemerén él. Alapítója a Mezőszemerei Civil Egyesületnek. Másik Magyarország című kiállítása március 19-ig látható a Műcsarnokban.