Több mint három évtized kiadáspolitikáját másfél órában összefoglalni természetesen lehetetlen, a beszélgetőpartnerek nem is törekedtek a teljességre, inkább részterületekről esett szó. Leginkább arról, hogyan születtek a fordítások a múlt rendszer alatt, hogyan jutott el egy kézirat a megjelenésig – vagy éppen arról, milyen szempontok szerint minősítette a műveket az akkori kultúrpolitika megjelentethetőnek, illetve tiltottnak. S hogyan működött az összekacsintás rendszere.

FOTÓ: FEJÉR GÁBOR; Kádár János;

Mert igaz például, hogy – mint Barttól megtudtuk – egy külföldi mű megjelentetéséhez legalább három pozitív, a művet dicsérő lektori jelentésre volt szükség, a „megfelelő” lektorok kiválasztásával ugyanakkor mégiscsak lehetett befolyásolni a végeredményt.

Persze így sem csúszhatott át minden, az adott időszak legfontosabb tabuit megsértő művek fiókban maradtak. S hogy melyek voltak ezek a tabuk? A Szovjetuniót, a renegát kommunistákat, illetve hazánk és a „nagy testvér” viszonyát kritikailag elemezni maga volt az új ősbűn. (A szocializmus elhajlásait bíráló művek egy esetben mégis kiadhatók voltak: ha a SZU-ból érkezett a fordítandó szöveg; ilyen volt például Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye.) De a szexualitás, a pornográfia is a tabutörvények alá esett – persze nem mindig egyforma mértékben. Takács Ferenc felidézte Philip Roth esetét, aki üstökösként robbant be az amerikai, illetve a világirodalomba, s akivel ekképpen valamit itthon is kezdeni kellett. Elsőként a későbbi regényekhez képest igen lágy Pedig milyen jó kislány volt című opusz jelenhetett meg Rothtól, de akadt kritikus, aki még ennek obszcenitása miatt is kiakadt. Azt nem tudtuk meg, keletkezésének idejében mit szólt volna a világszerte alapos hírhedtségre vergődött Portnoy-kór magyar fordításához, hiszen azt a regényt akkor még nem adták ki. Nem tehették, hiszen egyszerre két tabut is megsértett: nemcsak „csöpögött” a szexualitástól, de ráadásul úgynevezett „zsidóregényként” tartotta számon a művelt (külföldi) nagyközönség.

Kérdésünkre, hogy az akkor még több tízezres példányszámú Nagyvilág folyóirat közlései milyen megítélés alá estek, Bart és Takács is úgy felelt, hogy a folyóirat-szerkesztők dolga egy kicsit könnyebb volt, mint könyvkiadóbéli társaiké. Nagyobb szabadságot élveztek. A Nagyvilág bizonyos szempontból próbapálya volt. A szerkesztőknek itt módja nyílt csupán részleteket közölni egy-egy műből, mondjuk redakciós okokra hivatkozva kihagyhatták az esetleg rázósabb részeket, így fontos, de teljes terjedelmükben politikai okok miatt közölhetetlen műveket is eljuttathattak az olvasókhoz. Amelyek aztán vagy megjelentek könyvformában is, vagy nem.

A rendszer kétarcúságára jellemző, hogy azt est résztvevői szerint a korszakban fellendült a magyar prózafordítás, hiszen a parkolópályára állított magyar írók egy része idegen nyelvű művek magyarításával kereste meg a kenyérre valót. Takács Ferenc felidézte, az Európa kiadónál például igazi „irodalmi kaszinózás” folyt, a „gyilkos füst” közepette (akkoriban mindenki és mindenhol dohányzott) igazi műhelymunka zajlott.

Nemegyszer előfordult, hogy a fordítónak „kegyes csalást, kegyes öncenzúrát” kellett alkalmaznia, például úgy, hogy lekerekítette az ideológiailag élesebb bekezdéseket. Az egyik híres példa főszereplője Szíjgyártó László, Günter Grass Bádogdob című regényének fordítója, aki az 1961-es megjelenés érdekében „kihagyta” a magyar fordításból, hogy mások mellett Rokosszovszkij marsall katonái is felgyújtották Danzigot (pedig ami tény: tény). Csakhogy a német kiadó „ki volt okosodva, tudta, hogyan mennek errefelé a dolgok”, ezért figyelemmel kísérte a kézirat sorsát, több levonatot is kért – végül mégis sikerült túljárni az eszén. (A későbbi kiadásokban már szerepel az inkriminált rész.)

És az is előfordult, hogy a már kész könyveket kellett visszavonni, nem ritkán egyenesen az üzletek polcairól. Ilyen volt Milan Kundera Tréfa című regénye, amelynek a prágai bevonulás tett be. Komplett regényt visszavonni – azért az nem olyan nehéz. De lehetséges-e akár csak egy-egy részt kimetszeni a már kész könyvből? Bart István Zilahy Lajos talán leghíresebb regényének példájával igazolta, hogy ez lehetséges. A Dukay család című regénytrilógiát az újvidéki Forum adta ki a hatvanas-hetvenes években, az opus természetesen hazánkba is eljutott, csakhogy az engedélyezők későn kaptak észbe, hogy a mű végén „már jönnek az oroszok”. Úgyhogy az utólagos cenzúra eszközéhez folyamodtak: egyszerűen kivágták ezt a részt. Minden egyes példányból.

Pengével.