A vezénylés előtt a gyerekek már empirikusan ismerkedhettek az ipari hulladékokból és más kimustrált eszközökből eszkábált hangszerparkkal. A zenészek minden tárgyban a hangot keresik, a kartondobozban ugyanúgy, mint a preparált olajoshordóban, a slaggal és klarinétvéggel megfújható narancssárga műanyag bójában vagy a lábdobbőrrel beborított alumíniumfelniben. Nekik a fateknő nem épp mosásra vagy kenyérdagasztásra használandó, hanem némi átalakítás után zenélésre. Náluk a bicikli koskormánya egyértelműen a legtökéletesebb tilinkó.

A zeneeszközök felépítésénél amúgy egyáltalán nem a tökéletes hangot keresik a zenészek, inkább az egyedit, a tökéletlent – mondja Molnár Bence, aki a vasárnap délelőtti karmesterkedést is levezényelte. A hangszereket, amíg lehet, maguk faragják, már amennyiben elég hozzá a fúró vagy a reszelő. Ami ennél bonyolultabb, ahhoz már segítséget kérnek a Medence Csoporttól. De olyan is előfordult, hogy ajándékként kaptak valamit: egy kibelezett számítógép-billentyűzetet. Ezt Ruff István Judy azzal nyomta Rimóczi István kezébe, hogy jó lesz a ritmusszekcióba, mert lehet rázni és ütögetni.

A legelegánsabb példány a két méretben is létező hangburger, két-két összeforgatott, anyaghibás gáztartályfenékből. Különböző nagyságú bevágott hangnyelvvel ad mélyebb vagy magasabb hangzást. A konyhai tölcsérből és gégecsőből pont olyan jó fúvós instrumentum készült, mint a fent említett bójás slagszaxból. A bike-ofon meg tipikusan az a xilofonszerű hangszer, amelyről azt gondolná az ember: nem lehet innen úgy elmenni, hogy ne akarnánk kipróbálni. A metalofon különböző formájú, anyagú kerékpárhajtókarokból készült, a gyerekeket viszont szinte egyáltalán nem ihlette meg. Annál inkább az egy őrült fizikusprofesszor kísérleti szertárába bőven elférő biciklidob, temérdek vízszintesen fekvő biciklikerékkel és kerékpáralkatrésszel, amely pedállal forgatható, csellóvonóval és bambuszpálcákkal szólaltatható meg.

Mivel itt bármit is lehetetlen elrontani, mindenki boldogan zenélget, zeng az első kerület. Egy nyolc hónapos kisbaba kopogtat a bikeofonon, és vidáman ütögeti a hangburgert. Az olajoshordót és egyéb hangdobozokat főleg a nagyobbak püfölik, a biciklidobnál viszont már nem mindenkinek ér le a lába a pedálig. Ezt a Bélaműhely tagjai kézzel hajtják, míg a gyerekek, igazi dobosnak érezve magukat, a kerekeken keresik az ütemet.

A karmesterkedésnél érdekes nézni az először kicsit gyámoltalanabb jelölteket: egy idő után mindegyik úgy belejön a vezénylésbe, hogy van, akit le sem lehet állítani. Az egyik fekete hajú, kreol bőrű kisfiú addig cirkál a karmesterlábos körül, míg soron kívül be nem ugorhat vezényelni.

Kevesen mernek újat hozni, legtöbben ugyanoda küldik a zenészeket. Persze még nem volt két egyforma közönség – állítja Molnár Bence, de legtöbbször egymásra licitálnak a fiúk, ki tud hangosabb, gyorsabb lenni. Ha viszont több a lány, akkor több a tündérkedés is. Míg a gyerekek kicsit egymást utánozzák, a felnőttverzióban – ezt este rendezik – a jelentkezők igyekeznek eltérni egymástól. Kinéznek egy hangszert, és a többit kíséretként alárendelik, majd hirtelen áttérnek egy másikhoz, és cseppet sem foglalkoznak az előbbivel.

A Jurányiban kamera veszi a karmestert, így az arcát már a közönség is nézheti. Bár igazság szerint a gyerekverzióban ez a szülőknek, a rokonoknak igazán izgalmas, a kortársak inkább unják magukat, míg a többiek dirigálnak, és alig várják, hogy ők is a pulpitusra pattanhassanak.

Erre legközelebb március 3-án lesz mód a Jurányiban: délelőtt a gyerekeknek, este a felnőtteknek.

A karmesteri pulpitus egy lábas, a dirigens elég kezdő, a zenészek viszont bármin képesek játszani