'Én vagyok a vak érsek'
Nagyjából egy óra van hátra a Szent Johanna című előadás kezdetéig. A színpadon már dolgoznak a munkások, előkészítik az első jelenet díszleteit, kellékeit. Ezúttal azonban a szokásosnál nagyobb a forgalom, a Nemzeti színpadán ugyanis most először tartanak akadálymentesített előadást vakok és gyengén látók számára. „Az úgynevezett színházi narráció olyan módszer, amely a vizuális elemeket a nyelv segítségével újrakódolja, így elérhetővé és befogadhatóvá teszi az előadást a látássérülteknek. Ennek első része az interaktív kulisszabejárás, amire egy-másfél órával a kezdés előtt kerül sor” – mondja Bonecz Ervin, a speciális eseményt szervező 90 decibel Project Nonprofit Kft. vezetője.
A bejárás célja, hogy a látássérültek végigtapogathassák a díszleteket, kezükbe vehessék a kellékeket, felpróbálhassák a jelmezeket, a színpadon le-föl sétálva érzékelhessék a teret. Mindez segít nekik, hogy később az előadás alatt értelmet nyerjenek számukra a narrátor közlései például arról, hogy a színpadnak melyik részén zajlanak az események, épp milyen kellékeket használnak a színészek, illetve milyen ruhát viselnek.
– Én vagyok a vak érsek – közli Gál András, s a fejére helyezi az érseki süveget, majd felhúzza az ujjára a kellékgyűrűt. Elkerekedik az arca, amikor megtudja, nemsokára Bodrogi Gyula viseli ezeket a kiegészítőket. – Tényleg? És ez mi? Valami bilincs?
A kezében tartott bőrbilincset az előadásban a Johannát alakító Bánfalvi Eszterre rakják majd. A látássérült nézők az ő ruháit forgatják a legnagyobb érdeklődéssel, csodálják, milyen súlyos mellvértet kell viselnie, nem is beszélve a nehéz kardjáról. A kulisszabejárás után a vak nézők kapnak egy-egy fejhallgatót, majd elfoglalják helyüket a zsöllyében. Lassanként érkeznek a látó nézők is. Az előadás kezdete előtt negyedórával egy narrátor belekezd az ismertető szöveg felolvasásába, amit ezúttal ki is hangosítanak. A teátrum közönsége értetlenkedve hallgatja a „hangos műsorfüzetet”, amelyben olyan mozzanatok is szerepelnek, hogy miként néz ki a színpad, hol lesznek a be- és kijárások, részletes leírást adnak a díszletek és jelmezek méretéről, színéről. Sőt, a még hátul várakozó színészek kinézetéről – ruháikról, testalkatukról, arcvonásaikról és a mozgásukról is beszámol a narrátor.
Többen is azt hiszik, ez a rendezői koncepció része, és e szokatlan felvezetéssel meg is kezdődött az előadás. Aztán a tényleges kezdés előtt Alföldi Róbert, a darab rendezője, a teátrum igazgatója kiáll a nézők elé, és elárulja: mindannyian különleges este elé néznek, most először tartanak ugyanis látássérültek számára akadálymentesített előadást a Nemzetiben. A premier miatt ezúttal mindenki megismerhette a bevezető narrációt, ám a következő alkalmakkor ezt már csak a nézőtéren helyet foglaló vakok fogják hallani fülhallgató segítségével.
Az akadálymentesítés harmadik eleme az úgynevezett követő narráció, amikor is a narrátor – aki ezúttal a stúdiószobában ülve monitoron követi az előadást – folyamatosan beszámol a színpadon zajló minden olyan mozzanatról, ami a vakok számára követhetetlen.
Bár a vakoknak kínált akadálymentes színházi előadás idehaza még újdonság, a 90 decibel Project Kft. nem számít ismeretlennek: évek óta szerveznek jelnyelvi tolmácsolással színházi produkciókat hallássérültek számára. Bonecz Ervintől megtudtuk, jelenleg 13 fővárosi és vidéki teátrummal állnak szerződésben, és minden helyen évi 3-5 előadást tartanak siketeknek-nagyothallóknak. A jelnyelvi tolmácsolás technikailag jóval egyszerűbb, mint a vakoknak kínált színházi narráció, ám a költségek közel egyformák, előadásonként mintegy százezer forintba kerül a speciális szolgáltatás. Az eddigi gyakorlat szerint ennek felét általában maguk a színházak állják, másfelől szponzorok és egyéni támogatók segítik a projekt megvalósítását. Bonecz Ervin abban bízik, hogy egyre több színházzal köthetnek megállapodást, és mindenhol eljuthatnak az évadonkénti öt akadálymentes előadásig.
