Problémaszemle Tarrékkal
Pénteken azonban demonstratív jelleggel piknikszerű díjátadót tartottak a hazai filmkritikusok, szombaton pedig a Magyar Filmművészek Szövetsége (MFSZ) rendezett nyilvános eszmecserét a filmszakmáról. Civil hangok is jócskán megszólaltak tehát, még egy villámcsoportosulás (flashmob) is volt az Uránia mozi előtt szombaton, ahol molinón tették ki és föl is olvasták a 2011-ben és 2012-ben elkészült-bemutatott, még túlnyomórészt az előző filmfinanszírozás által támogatott alkotásokat, a 2013-as év mellé egy nagy kérdőjelet rajzolva.
A demonstrációt az Akciócsoport a Kultúráért (CsaK) szervezte. Utána a moziban Tarr Béla, az MFSZ elnöke azzal nyitott, hogy valamennyi filmszakmai ágazatról szóló állapotjelentések és javaslatok következnek, amelyekért a világhírű rendező „foggal-körömmel fog harcolni”. A többórás tanácskozáson aztán meglehetősen komor kép rajzolódott ki. Bizonyára nem csak azért, mert a jelenlévők többsége a közép vagy idősebb nemzedékhez tartozott, akik többé-kevésbé fényesebb pályát futhattak be korábban.
Jellemző, hogy például a rendezők 110 tagú szervezetének állapotfölmérő levelére mindössze 36 tag válaszolt (és a többség hallgatására nem ez az egyetlen eset), közülük mindössze hárman pályáztak eddig sikeresen filmkészítésre a filmalapnál. A fölmérésről beszámoló Vészi János rendező elmondta, a szervezet tagsága elöregedett, sokan „megroggyantak”, a nemzedékek közötti kapcsolatok beszűkültek, úgy érzik, erősen csökkent a filmrendezők társadalmi megbecsülése.
Problematikus helyzetet vázolt Kende János is az operatőrök 200 fős szervezetének tagjairól, akik kevés minőségi munkához jutnak hozzá manapság, a többség – finoman szólva – „képzettségének és tehetségének nem megfelelő feladatokat” lát el. Mint az más beszámolókból is kiderült, az okok között csupán az egyik, hogy a Fidesz-kormány 2010-ben leállította az állami filmfinanszírozást, ludas a köztelevíziók gyökeres átszervezésének (központosításának) következménye is: fölerősödött az a korábban kezdődött tendencia, hogy a közszolgálati műsorokat az üzleti csatornák programjaival „versenyeztetik”, az igényes műfajok – például a riport-, kisjáték- és dokumentumfilmek, tévéjátékok –eltűnnek vagy megritkulnak.
E kisműfajok állami finanszírozását, beleértve az animációt is, csak a közelmúltban kezdték újra a Médiatanács által kinevezett kuratóriumok, amelyek többségét ugyanaz a személy, Vitézy László rendező vezeti. Egyetlen új dokumentumfilm elkészültét jelentették be eddig (Oláh Kata gróf Bánffy Miklósról, Kós Károlyról és báró Kemény Jánosról szóló Erdélyi nagyjaink című alkotását). Nagyjátékfilm-premiert márciusra ígér Vajna egész estés mozifilmekre szakosodott filmalapja. Ez az új, egycsatornás filmfinanszírozás is erős kritikát kapott. Ennek lényege talán az, hogy a jelenlegi kultúrpolitikai kurzus lerombolta a filmes önkormányzatiságot, a támogatásokról döntő két állami központ (MNF, Médiatanács) csak egyes alkotókkal vagy alkotói cégekkel tárgyal, a szakmai szervezetekkel nem, az utóbbiak képviselői nem is vehetnek részt a támogatási döntésekben.
Így megszűnt a konszenzusteremtés lehetősége a kormányzat és a szakma között, illetve a szakmán belül is a követendő filmpolitikáról. Szóba került a kilencvenes évek elején létrejött mozgókép közalapítvány, amely ellen propagandakampány folyik ahelyett, hogy valós hibáit, akár egyes törvénybe ütköző vonásait is föltárják. Grunwalsky Ferenc rendező-operatőr, aki nyolc évig vezette az MMK-t, megjegyezte: a hazai filmszakma kiemelkedő munkát végzett az alapítvány és a későbbi filmtörvény előkészítésében, de ő nem látja, hogy most valaki is ennyi munkát hajlandó lenne áldozni egy új filmes koncepció kidolgozására. Utalás volt az MMK felügyelőbizottságának volt elnöke, Lengyel László megjegyzésére, hogy korábban erős „filmes lobbi” volt, amelyet minden művészeti ágban irigyeltek, ma azonban „gyáva, meghunyászkodó, egymást följelentő szakma van”, pedig az intézményekért újra ki kell állni, ami munka és kockázat is egyben.
Ezt pillanatnyi néma csend követte, majd dübörgő taps tört ki.
