„A” karmester

2013-02-01

Emancipált családban a szombat délelőtt bárkit a konyhai rádió mellett találhat, melyen vigasztaló hanghullámokat keres az edénycsörömpölés alá. Keresse a Bartókon, és föl fog fényleni a konyha.

Erdélyi Miklóst és a hatvanas évek legnagyobb magyar operasztárjait fogja vissza az elszállt időből a Hangfogó. Erdélyi alakja kötődött számomra legerősebben a pesti Operához, amikor kiskamaszként a hatvanas évek második felében beleszoktam. A harmadik emelet oldalába fillérekért lehetett jegyet venni, onnan látós helyekre lehetett settenkedni, s fölülről végig lehetett követni, mit művel a karmester az árokban. Ferencsik, Komor, Kórodi meg a két Lukács semmi különösebben érdekeset nem művelt, de a leggyakrabban a nagy üstökű, vehemens Erdélyi állt ott, aki viszont pont úgy csinált, ahogy a karikatúrás közhelyek szerint a karmesternek csinálnia kell. Ez már akkor is nagyon tetszett, amikor még nem voltam elég nagy hozzá, hogy értékeljem azt a kivételes képességét, amellyel a zenetörténeti és stilisztikai hűséget a szenvedélyes szubjektivitásával egyeztetni tudta.

Sok nagy magyar énekes volt ekkor pályája csúcsán, közülük is a legnagyobbak, Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert és Simándy József énekelnek ebben a Hangfogóban.

Simándy Florestan áriáját a Fidelióból. Ezt ezerszer hallottam, mert rajta volt a portrélemezén. (Akkoriban a nagy magyar énekeseknek megvolt „a” portrélemezük, s ezeket ma már elképzelhetetlen mennyiségben adták el és nyúzták el a magyar otthonokban.) Nincs még egy ária a zeneirodalomban, melyben a tenornak ilyen hatalmas belső utat kellene megtennie és beénekelnie. A földalatti csüggedt didergéstől a szabadság fényességéig.

Az összeállítás zárószáma Manon és Des Grieux kettőse. Puccini Manon Lescaut-jának felújítása Házy Erzsébettel és Ilosfalvy Róberttel iszonyú nagy siker volt. Az egyik legnagyobb a pesti Opera történetében. És ezen egyáltalán nem fog csodálkozni kedves olvasó, ha szombat délelőtt rányitja a Bartókra a fülét.