A Lincoln több szempontból sem illik ebbe a vonulatba. Először is a címe miatt életrajzi filmnek kínálja magát, holott az amerikai elnök életének csupán egy kicsi, ám jelentős szeletét tárja elénk, a rabszolgaság eltörlésének megszavazását, és a körülötte dúló politikai és szó szerinti háborút. Ká-európai nézőnek viszont már a kezdés is problémás: északi katonák idézik fejből Lincoln beszédét az esőverte táborban, az alig elült lőporfüstben. Ez az áhítat a szeretett vezető iránt nálunk csak a legkivételesebb pillanatokban volt őszinte, legtöbbször elnyomó hatalom kényszerítette ki, így nem is nagyon tudjuk komolyan venni a nyitó képsorokat. Talán érzi Spielberg is, hogy nem teljesen jó így, ezért némi kritikát is beilleszt a képbe, de az alaphang akkor is a fejet hajtó pátoszé. És ez így is marad végig a történelemórán, mert Spielberg összes rutinja és tudása ellenére most nem mozgóképet, hanem leckét forgatott, méghozzá iszonyat terjengősen, 150 kemény percen át. Nincs is ember a történelemért rajongókon kívül, aki fészkelődés nélkül bírná ki a játékidőt.

De Spielberget nem csupán a sűrítés képessége hagyja cserben, hanem a dramaturgia is. Sokszor veszünk el a részletekben, a körülményes körmondatokban (a szöveget a feliratozás néha egészen követhetetlenné teszi), a példabeszédekben, a történelem bugyraiban. A mélypont a távírdai beszélgetés Euklidész törvényeiről, miközben mégiscsak egy nemzet sorsáról dönt az elnök. Mindenki tudja, hogy történelmi események tanúja, úgy is viselkedik, még jó, hogy nem fordul egyenesen a kamera felé. Lincoln színes bőrű komornyikja megrendítően hosszan nézi, ahogy Lincoln elhagyja a Fehér Házat, és elindul a végzetes színházi előadásra. Tudja, hogy mi fog történni, ahogy a rendező is, mert hagyja jó hosszan baktatni a lépcsőkön. Ahhoz viszont már nincs ereje, hogy itt is vágja el a filmet, még belepakol három teljesen felesleges jelenetet, melyekből az utolsó, a zárószónoklat a legkínosabb. Csak a legrosszabb törióra végződhet így.

Pedig volna itt figyelemre méltó dolog, nem is egy. Például az, hogy a legszebb Eszmék is megannyi piszkos alku eredményei, hogy az elvekkel is lehet úgy üzletelni, ahogy a krumplival, és Spielberg figyelme bizony erre is kiterjed. Megmutatja a szavazatvásárlás máig hiteles receptjeit, amelyek persze a Makulátlan Jó szolgálatában mégis megengedhetőek, hiszen realista politikusok mindig is tudták, hogy a Nemzet Érdeke is pitiáner személyes érdekek színes szövete, és az előbbit csak az utóbbiak teljesítésével lehet kiszolgálni. És jó, tényleg jó Daniel Day-Lewis a szikár, megtört elnök szerepében, ahogy görbe vállán viszi, hordja, cipeli a Nemzet Sorsát. Ám a jobb pillanatokat is agyonnyomja a részletesség, a kavargó nevek és szálak, a történelmi pillanat kábulata, ami sajnos nyomot hagy a filmen is. Spielberg a magánembert is megpróbálja felvillantani, azt, hogy Lincoln nem csupán politikai téren szorul két tűz közé, hanem a fia és a felesége szempontjai között is döntenie kell, ám ez a szál csupán a rutinos Sally Fieldnek (Mary Todd Lincoln) ad teret, hogy újra és újra kisírhassa magát. És eközben dúl a polgárháború, de csak úgy szerényen, poszterszerűen a háttérben, hiszen ez a film a kijárás filmje inkább, a politika győzelme.

Spielberg nem először szentel filmet a rabszolgatartás kérdésének. Az Amistadban, ahogy a Lincolnban is felvonul az amerikai színészek színe-java, de a Lincoln messze nem hordoz annyi feszültséget, nem vibrál, nem él, csak amennyire egy díszkard a vitrin mögött. A Lincoln az öregedő Spielberg talán utolsó nagy dobása, némi korrekció a Hadak útján című giccsparádé után, amelyet az Akadémia sem hagyhatott ki. A főhajtás a Nemzet és a Történelem felé erősen Oscar-szagú, de azt nem kiérdemlő alkotás. Ahhoz túl lassú, túl körülményes, túl old school. A szó legrosszabb értelmében.

Daniel Day-Lewis, amint görbe vállán cipeli a Nemzet Sorsát