Az Alma: kerek
Willie Evans Jr. már egy kicsit testesebb, ám még mindig viszonylag csekély számú érdeklődő előtt tolta el mintegy húszperces előprogramját, s bár személyes vetítővászna előtt mindent beleadott az egyszemélyes show-ba (maga kezeli a képet, hangot vezérlő kis izét is), az egyelőre gyér közönségreakciók miatt bízvást meg nem értett vőfélyként érezhette magát egy furcsa lagziban. Az MC-vel egyébként nincs különösebb gond, egyszerűen nem fut nagy formát, egyelőre. Ez egyrészt az általános hangulati hiányosságok, másrészt viszont a nem a legjobb hangzású zenei alapok számlájára írható. Az első lemezét tavalyelőtt megjelentető fiatal floridai rapperrel kapcsolatban az Introducin’ című anyagát kritizálók szavai jutnak eszünkbe, hogy ugyanis a néha bosszantó minőségű, illetve hangzású zenei alapok elvonják a figyelmet az egyébként is nehezen érthető szövegekről. Willie Evans hangja pedig nem olyan markáns, nem olyan „ezer közül is megismerném”, hogy ezeket a hiányosságokat feledtetni tudja. Illetve dehogynem markáns – csak ezt a határozott hangszínt már ismerjük MF Doomtól... Ha viszont otthon hallgatjuk a kritikusok által egyébként kedvelt és jóra értékelt Introducin’ című debütlemezt, igazat adunk a WordIsBond.com recenzensének. Abban is, hogy kevés MC-producer képes úgy összehangolni saját készítésű alapzenéit a hangjával, ahogyan Willie Evans Jr.; meg abban is, hogy tulajdonképpen nem tapasztalunk nagy stílusbeli váltásokat a különböző tematikájú dalok között. Az ember csak hátradől a vonaton, és figyeli a száguldó táj ritmusát...
Hát, a tavaly év végén az Electronicbeats.net honlapon az olvasók által a világ legjobb szórakozóhelyének választott A38 gyomrában egyelőre másféle ritmusokra figyelünk. Na pláne, amikor elkezdődik a fő programpont. Amikor jön a már hivatkozott „három amigó”, a Cadik legújabb, december végén megjelent, Alma című lemezét különféle műszerekkel bemutató trió. Ott van egyrészt Modul, akit Mangóként is ismerünk, s aki amellett, hogy elsőrangú producer, a DJ-zés terén is jócskán bizonyított az elmúlt évtizedekben. Ott van aztán Dizko Stu, aki ugyancsak jegyzett zeneszerző underground körökben, s aki nemcsak a kütyükkel, de a gitárral is jól bánik. Középen pedig ott a karmester, az Alma atyja, Cadik.
A régi western-vígjáték címét nem öncélúan rángattuk elő: a szókapcsolatot az összesen tizennégy opust tartalmazó Alma tracklistáján találtuk, így nevezték el az estet kormányzó triumvirátus közös szerzeményét. Ám míg a filmben botcsinálta, ügyetlenkedő, wannabe-mexikói színészekről van szó, a nevezett dalra egészen más jelzőket kellene keresnünk, és az A38-on prezentált előadásra általában sem illenének a fenti melléknevek. Itt most velőtrázóan elementális basszusokról, mesterien komponált és többnyire ugyancsak mesterien előadott absztrakt hiphopról van értelme beszélni – nagyjából olyanról, amilyet Cadiktól eddigi korongjain „megszokhattunk” már. Újdonság viszont az Alma (a lélek, spanyolul) esetében az eddigieknél erősebb kvázimelankólia, illetve az érzelmesség – a számos egyéb digitális instrumentum mellett ez most a Dizko Stu a megfelelő hőfokú izzásra bírt gitárnak köszönhető. És Modul scratchei is mindig épp időben érkeznek, mondjuk, afféle feloldásként.
Szintén a feszült és tömör elektronikát hivatott lazább szövetűvé tenni a színpadon újra felbukkanó Willie Evans, aki egyébként két dalban is közreműködik Cadik lemezén. A magyar DJ-producer eddigi anyagain is előszeretettel látott vendégül külhonban már bizonyított, esetleg még a veteránstátuszra is érdemes MC-ket – itt talán elég Dudley Perkins, Elzhi vagy éppen Black Milk nevét említeni a korábbi névsorból –, most a legújabb generáció egyik képviselője is megvillanthatta képességeit. A magyar hiphop/slam élvonal szintén beköszönt egy szem küldöttel: az Almán ugyancsak közreműködő Saiid két szöveget is eleresztett az éjszakába, s a pillanatnyi technikai malőr sem zavarta meg az üzenetek célba juttatásában. Így lett tényleg kerek az almánk.
