Mivel a borítóról egy csimpánzpofa/arc néz vissza és a regény promóciós főcsapásának irányát is erre a majom-ember határátlépésre hegyezték ki, így rögtön bedől az a lehetőség, miszerint az egyes szám első személyű elbeszélő kiléte hosszabb időre kétértelmű maradjon, lehetővé téve ezzel némi lebegtetést arról, ki is beszél hozzánk. Na, éppen az ehhez hasonló ziccerek maradnak ki!

Benjamin Hale érezhetően minél előbb fejest akart ugrani a történet sűrű sodrásába, és nem akarta/nem tudta kihasználni a majomnézőpont adta igazi lehetőségeket. Bruno a chicagói állatkert emberszabásúja, majomcsaládjából azonban kiragadják és az egyetem kísérleti laboratóriumába kerül. Rendkívüli képességei természetesen rejtve maradnak a kutatók előtt, csak kiválasztója, Lydia bízik benne, hiszen ő nemcsak racionálisan tudományos érdeklődéssel, de érzelmekkel és beleéléssel is fordul felé.

A kapcsolat egyre szorosabb lesz, bizony szerelem, miközben Bruno afféle Algernonként nemcsak beszélni tanul meg, de festményeiből kiállításokat is rendeznek. Miközben azonban mi egy teljesen emberi majom visszaemlékezéseit olvassuk, a történet szélesebb emberi társadalma inkább egy eszes, de balhés, hisztiző, harapó és törő-zúzó állatot ismer meg.

Bruno csak néhány kiválasztott habókos számára mutatkozik meg teljesen emberivé kibomló valójában. Tehát a kihagyott ziccerek. Bruno akkor lenne számomra igazán érdekes, ha bildungsromanjában olyan speciális nézőpontot képviselne, olyasmiket rögzítene, amiket csak az ő félig kívülálló állati-emberi szeme lát. Ha azzal nézne minket és azokat a hülyeségeinket, amelyeket természetesen csak egy kívülálló vehet észre.

A szerző azonban inkább csak leír és a cselekményt rögzíti/ízesíti, olyan szellemes eszmefuttatásokra pedig csak ritkán fordít energiát, mint amikor például az angolvécével való ismerkedésekor az emberek meglehetősen kényes altesti blaszfémiáit az elmúlással és a halálukkal állítja párhuzamba. Nem véletlen, hogy ezt is a 119. oldalon találtam… Hale eleinte eljátszik a gondolattal, aztán inkább nem bajlódik vele, egyszerűbb a történet fordulataira koncentrálni.

Lehetne aztán arra is gondolni, hogy ha már ennyi hideg racionalitással kizártak az igazi célcsoportból, talán bejöhetne mindez esetleg azoknak az állatvédőknek/rajongóknak, akik nagy számban és kitartóan cuki vagy elesett állatokat posztolnak a Facebookon, miközben az emberi nemről, mint olyanról nyilván már rég megvan a véleményük. Ehhez viszont Brunó figurája túl provokatív és emberi: ő nemcsak puszilkodik Lydiájával, hanem bizony csókolózik, meg minden mást tesz, ráadásul gondos testnedvi részletezésekkel. Továbbá úgy bukik el az emberré válás közben, hogy nem végletesen/véglegesen csalódik az emberiségben.

Szóval valahogy kényelmetlenre van belőve az a regiszter, amelyben Benjamin Hale főszereplőjét és annak evolúcióját megszólaltatja. Kellene viszont valami jót is írnom erről a regényről, hiszen a több mint ötszáz oldalt mégiscsak úgy olvastam végig, hogy közben nem dobtam el, nem tettem félre, nem kaptam tőle kiütéseket. A jövőre még csak harmincéves Hale ugyanis igen áradóan és vérbően ír. Úgy olvastatja magát, hogy közben nagy mesélő elődök, nagy fejlődésregényeit idézi meg Saul Bellow-tól Paul Austerig. Csak ő mindezt ezt egy majommal viszi végbe. Szépséghibának sok, merészséghez kevés.

Magvető, 535 oldal, 3990 forint