Szakály megbocsát, de nem felejt
− Hogyan lehet súgni egy balettelőadáson?
− Tulajdonképpen sehogy. Lehet jelezni, hogy eltévedtem, eltévedtél. És hozzá –segítségképpen néhány irányt mutató vezényszó jöhet, de súgó nincs. Egyszer volt „black out”-om egy spanyol vendégszereplésen, ahol Fodor Antal Mahler Gyermekgyászdalok című művére készített koreográfiáját táncoltuk. Ha eszembe jut, még most is rosszat álmodom. Elsötétült előttem minden, azt sem tudtam, melyik országban vagyok, képtelen voltam koncentrálni. A többiek riadtan néztek, mit bóklászom körülöttük. A szóló végére visszataláltam a helyemre, mégis úgy tűnt, mintha elájultam volna. Aztán egyszer beugrottam A cédrus című darabba, amelynek egy részét a koreográfusnak, Seregi Lászlónak kellett végigsúgnia.
Egy napom volt arra, hogy megtanuljam a Sas szerepét, mert a nagyszerű Forgách József megbetegedett, a másik szereposztás meg Japánban vendégszerepelt. Kevés jó tulajdonságom egyike: gyorsan tanulok, és nem felejtek. De ez a nemfelejtés-képesség nem mindig szerencsés. Az előadásban van egy nehéz sétálós jelenet, a Fekete asszonyt táncoló művésznő felajánlotta, hogy segít. Talán még mindig ott kóvályog a színpadon, annyira belezavarodott a segítségbe. Egyébként ez volt az első előadás, ahol nem izgultam. A másik amikor a Metropolitanben táncoltam a Spartacust. Az előadás után bejött Seregi az öltözőbe, és azt mondta: – Apukám, ezek után hova tudunk még menni?
− Ennek dacára kétszer bocsátották el az Operaházból – elfogadható indok nélkül. Miért szúrja ennyire a balettigazgatók szemét?
− Nekem sincs magyarázatom erre. Nyilván azért bocsáthattak el, mert akkor azt gondolták, egykori balettigazgatóként keresztbe fogok tenni nekik, akadályozom pályájukat, a társulatot ellenük hangolom. Amikor megnyertem az első felmondás utáni munkaügyi pert, azt éreztem: ifjabb Harangozó Gyula próbálja helyrehozni a tévedést. Szerepeket kaptam – például a Zorbát, a Girej kánt, Simone anyót, a Hófehérkében a Banyát, Gremint az Anyeginben –, díjakat adtak, valamint komoly próbavezető balettmesteri posztot. A második elküldés fájdalmasabb volt. Váratlanul ért, postán érkezett az értesítő – előjel nélkül. És erre később sem kaptam magyarázatot. Nem engedhettem meg, hogy összetörjek, ne folytassam a pályámat. Akkor már tanítottam a főiskolán… Most az említett egykori balettigazgatók a kollégáim a táncművészetin. Szükségem volt a munkájukra, a tapasztalatukra, a tehetségükre, ezért hívtam őket. Nem bántam meg, segítik a növendékek előmenetelét. Nem vagyok haragtartó.
− De nem felejt…
− Igen, megbocsátani tudok, de felejteni nem.
− Mondják, a Magyar Táncművészeti Főiskola rektori posztja el van átkozva. Nem félt elvállalni?
− Féltem, de abban a szituációban kénytelen voltam elvállalni. Ifjabb Nagy Zoltán nevezett ki a művészképző igazgatójának, és az ő nagyon gyors, a mai napig feldolgozhatatlan halála után meglehetősen sokáig szakmai vezetője maradtam a főiskolának. Majd az újabb pályázat után Zórándi Mária lett a rektor, aki szakmai helyettesének kért fel. Ő még kevesebb ideig dolgozhatott vezetőként, mint Zoli, ő is elhunyt. Nem maradt más lehetőség, mint hogy megpályázzam, majd elvállaljam ezt a munkát, hiszen más nem jelentkezett a kiírásra.
− Miért nem látnak a családok perspektívát a balettpályában? Miért csökken drasztikusan a jelentkezők száma?
− Nehéz a felvételi és a pálya is, ráadásul nem mindenkiből lesz szupersztár. Az ötvenes-hetvenes években, Magyarországon annak volt állandó szolgálati útlevele, aki sportolt vagy táncolt. Ráadásul sokkal jobb fizetést kaptunk, mint egy átlag dolgozó, és kalóriakiegészítésként naponta extra dobozos tej is járt kiflivel – még az én tanulmányaim elején is, a hatvanas évek végén, a hetvenes elején. Szükség volt az energiára, és a bányászokkal voltunk közös kategóriában… Ma már senkinek sem izgalmas ez az utazási lehetőség, hiszen mindenki szabadon mehet, ahová akar. És a fizetés sem kiugróan magas.
− Hányan jelentkeztek az idén a főiskolához tartozó nyolcosztályos gimnáziumba?
− Január 5-én felvételiztettünk, 90-110 gyerek jelentkezett, és hét fiút meg kilenc kislányt választottunk ki, néhányukat visszahívtuk a pótfelvételire is.
− Azt olvastam, 3500-an jelentkeztek, mikor önt felvették.
− Nem, 3600-an.
− Na pláne. Most meg 90-en.
− Kifejezetten jó adottságú gyerekeket vettünk fel. Hogy kilenc év alatt hogy alakulnak, az persze lutri. Azt kértem egyébként a felvételiztető bizottságtól, csak azokat válasszák ki, akikből biztos táncos lehet. Amúgy büszke vagyok a hallgatóinkra, mert azt látom, a mai világban hiányzik a legtöbb fiatalból az elhatározás, a célkitűzés, a céltudatos, következetes munka, ami itt alapfeltétel. Ha leküzdi a fájdalmakat, a kilókat, szó nélkül tűri az instrukciókat, és ha százszor küldik, százszor megy vissza a kiindulóponthoz … ha ezt kibírja valaki, talán jó táncos lehet.
− Ha felkérné a kormány, dolgozzon ki egy táncospályamodellt, mit írna bele? A végén nem mindenkiből lesz tanár vagy koreográfus.
− A tizenhat most felvett gyereket úgy kéne elindítani a pályán, hogy húsz-harminc év múlva tudja, miként folytatja az életét, ha lejön a színpadról. Tanuljanak másik szakmát is. Annak idején, az NDK-ban ez így működött. Ha a táncos úgy kívánta, két évig kapta a fizetését, hogy átképezze magát. Az én leningrádi évfolyamtársam fantasztikus műbútorasztalos lett, remek intarziás bútorokat készített már táncosként is.
− Nemrég kétségbeesett rektori közleményt adott ki: a fennmaradást veszélyezteti a művészeti egyetemeket sújtó pénzügyi elvonás, ráadásul a nyugdíjas oktatókat érintő továbbfoglalkoztatási feltételek hatása is beláthatatlan.
− Remek, hogy felemelték az államilag támogatott helyek számát, mivel az eredeti tervben összesen 100 diákot képzeltek el az ország 8-10 művészeti felsőoktatási intézetébe. Most úgy tűnik, ugyanannyi támogatott hely marad, mint tavaly. De a képzéshez szükséges oktatók száma nem biztos, hogy megmarad, nem kaptunk ugyanakkor időt arra, hogy pótoljuk azokat az oktatókat, akik kénytelenek választani a nyugdíjuk és az oktatói fizetésük között. Pedig a két juttatás együtt is csak annyit tesz ki, amennyiből épp meg lehet élni. Ha az egyikről mégis le kell mondani, a többség biztosan a nyugdíj mellett dönt. Bízom abban, hogy jön válasz az elmúlt időszakban küldött vészjelzéseinkre. Az orvosok esetében felvetették, hogy szenior ösztöndíjakkal próbálják megtartani a nyugdíjas egészségügyi dolgozókat. Erre honnan lesz keret? A táncművészeti főiskolától 328 millió forintot vontak el az elmúlt évben. Pillanatnyilag arra van pénzünk, hogy a bérek mellett a közüzemi számlákat kifizessük. Fogalmam sincs, hogy a második félévben honnan szerzünk megfelelő minőségű, valamint mennyiségű spicc- és balettcipőt, jelmezeket. Persze hogy kétségbe vagyok esve.
− Az egykori balettintézet az Andrássy úti volt Drechsler-palotában több mint tíz éve üresen áll. Biztos jó döntés volt eladni és kiköltözni a Columbus utcába, messze az Operától?
− A mi szempontunkból abszolút jó döntés volt. Nem lenne megfelelő az Andrássy úti épület, csak az alsó szintje tartozott ugyanis a balettintézethez. A Drechsler-palotában 56 lakás is volt, amelyet meg kellett vásárolniuk az új tulajdonosoknak, akik nemcsak megvették a házat, hanem felépítették nekünk a modern szakmai épületet a zuglói Columbus utcában. Az iskolából földalattival most 7-8 perc alatt bárki az Operaházba utazhat. Szégyen, hogy egy ilyen épületet egy ennyire frekventált helyen hagynak lepusztulni – nem tudom, ki érte a felelős.
− A kormány szerint a közpénzen taníttatott hallgatók erkölcsi kötelessége, hogy hazai munkavállalással fizessék vissza az adóforintokat. Támogatja a hallgatói szerződések bevezetését?
− Nekem sokat jelent, hogy átmehetek Hegyeshalomnál gyomorgörcs nélkül. Ezt a szerződésdolgot azért tartom furcsának, mert egy bécsi konzervatóriumban nem kell fizetni, és senki sem gondolja, hogy le kellene dolgozni ott a befektetett pénzt. A legtöbb végzős itthon szeretne dolgozni, az Operában. De mit csináljon, ha nem kap szerződést? Tavaly például nem tartotta a Nemzeti Balett vezetősége meggyőző tehetségnek azt a kislányt, akit a következő héten – száz női jelentkező közül – felvettek a bécsi Staatsoperbe. Szíve joga így dönteni a pesti direktornak, de emiatt ne a fiatalokat büntessük.
− Van értelme a kulturális intézmények igazgatói pályáztatásának, vagy álszent procedúrának tartja? Pláne hogy benne volt az Operaház legutóbbi főigazgatói pályázatának szakmai bizottságában.
− Én is álszent procedúrának tartom, noha nem akarom megkérdőjelezni a szakmai bizottság kompetenciáját. Mostanában már csak javaslatot tesznek a grémiumok. Ezt pedig vagy megfogadják, vagy nem.
− Továbbra is titok, kit javasoltak?
− Senki nem jelezte, hogy feloldották a zárlatot.
− Miért titok?
− Fogalmam sincs, de megkérdeztem, valóban titkos-e, vagy 24 óra múlva olvasni fogom a lapokban? Mondták, dehogy szivárog ki. Aztán pár óra múlva kijött az első légből kapott információ. Azóta sem tudok arról, mikor nevezik ki az Operaház direktorát, és ki lesz az. Végül is harminc napja van a fenntartónak a döntésre.
