Nem baj, ha döcög

2013-01-25

I! Nem szeretjük a nehézkes beszédet. Az ragad magával,ha valaki gördülékenyen fogalmaz, kellemesen követhető logikával levezet valamit. Mikor azt sugározza, hogyvalamit tud, legyen bár ez csupán közhelyek színezgetése. Jézusban hiszünk. De Istenben kételkedünk.

Krzysztof Zanussi filmjei számomra meglehetősen döcögősek. Néha idegesítően. Az 1972-es Illumináció sem kivétel. Rázkódik, bukdácsol előre, aztán valahogy átszakítja a „vége” feliratot. Mégis nagy élmény. Talán a léleknek nem, de az agysejteknek biztosan. És ők is vágynak egy kis szórakozásra, simogatásra.

Szeretjük mindazt, amit a tudományt megfejtett, főleg ha fogyasztási cikkekbe, gyógyszerekbe tárgyiasul. Milyen jó is elforgatni egy slusszkulcsot, motorhangot hallani, nyomni egy pedált – és haladni. Bekapni egy pirulát – és meggyógyulni. Magát a tudományos tevékenységet azonban, amikor emberek megismerésre törekednek, gyanakodva figyeljük. Csak beszélnek, kísérletezgetnek, de minek? Miért nem hasznos dolgokkal foglalkoznak?Mit tudnak ezek az életről?

Nos, a film fiatal fizikus hőse mindent tud a mindennapi életről. Felnő, tanul, szerelmes lesz, elhagyják, megint szerelmes lesz, megházasodik, felesége gyereket szül, dolgozik, nehezen élnek meg, többet dolgozik, nehezen élnek meg.

Mitől olyan érdekes ez? Vagy annyira örömteli, hogy fölösleges, értelmetlen kilépni belőle, és a mögötte lévő titkokat keresni? A valódi párbeszédet a természettel? Figyelni a csillagokat, a mozgásokat, egy feltárt agyat, faggatni őket, és a válaszokból megpróbálni összerakni valamit? Egy műszert, egy új anyagot, egy fénylő gondolatot, gazdagabb hitet? Egy hosszabb, jobb, értelmesebb életet, talán öröklétet? Ez az igazi kín, eredményt sem mindig hoz, de legalább örömteli.

Döcögjön csak az a film, az a gondolat!