Amikor a néhány napos Farkas Gábort hazavitték a kórházból Ózdon, nem csörgőt nyomtak a kezébe, hanem rátették az ujjait a zongorára. Zimmermann pianínó, Gábor még erre is emlékszik; na jó, ezt csak utólag árulták el neki, de a lényeg, hogy a bárzongorista nagybácsinak köszönhetően zongora is volt odahaza. Meg persze sok más hangszer, merthogy zenész (brácsás, klarinétos, bőgős) akadt a családban bőven.

Ki tudja, mit érzett Gábor csecsemőként, annyi biztos, hogy a zongora soha többé nem engedte el őt. És ő sem a zongorát. Hogy muzsikus válik belőle, ez szinte a családi kalendárium része volt. Zenészek a nagybátyjai, a nagyapja és az apja is, bár az apja előrelátóan polgári szakmát is tanult. Napközben géplakatosként kereste a kenyerét, délutánonként pedig szalonzenekarban gitározott egy vendéglőben. E két világban nőtt fel Gábor: az anyai vonal cigányzenét játszott, az apai vonal szalonzenét. Mi sem természetesebb, hogy ő ma Liszt Ferenc műveit szólaltatja meg legszívesebben a zongorán.

Kottát olvasni az apja, betűket olvasni a szakácsként dolgozó anyja tanította meg Farkas Gábort, még óvodás korában. Zeneiskola, zeneművészeti szakközépiskola, zeneművészeti egyetem – egyenes út vitte őt a dallamok birodalmába. Az élet apró jelzéseket is küldött: a zeneiskolai zongoratanárához járt annak idején a zeneakadémiai tanára. S különben is, az ózdi pianínó tudhatott valamit, mert ugyanúgy „megfertőzte” Gábor két húgát, akik zongora szakon végeztek a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán. Ki csodálkozik ezek után, hogy zongorista Gábor japán menyasszonya is?

Tudta jól Farkas Gábor, hogy a zongorát neki teremtette a sors, ezért nem kenődött el akkor sem, amikor a zeneiskolában hüledeztek: „Úristen, ebből a gyerekből sosem lesz zongorista, mert nagyon kicsi a keze!” Ötévesen öt hangot sem tudott még átérni az ujjaival, az oktávot végül csak hatodikos korában abszolválta. Ám a tehetségét hamar felismerték, és elkezdték zongoraversenyekre vinni. Gábor meghálálta a bizalmat, és az első megyei versenyen harmadik, a következőn második, a legközelebbin pedig már első helyezett lett. Később ugyanezt produkálta – rangos nemzetközi versenyeken.

Sosem akarta a családja a cigányzene felé terelgetni. Annak örültek, amit az élet hozott, például hogy a tizenkét éves Gábor kezébe akadt egy Liszt-életrajz, és ő rögtön tudta: rátalált a kedvenc zeneszerzőjére. Véletlen egybeesés-e, hogy éppen akkor tanulta a legelső Liszt-darabot? Mindegy is. Miközben a barátai autós matricákat gyűjtöttek, Gábor nekiállt komolyzenei felvételeket felhalmozni. Lemezeket másolt át kazettára, és tizenkilenc éves korára több mint ötszáz kazetta gazdagította a gyűjteményét, Bachtól a kortárs zenéig megannyi megismételhetetlen csodával.

Elképedt, amikor a Zeneakadémia folyosóján azok jöttek szembe, akiket addig lemezeken hallgatott: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Jandó Jenő… Lubickolt ebben a közegben, és legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy egyszer tanárként koptatja majd ugyanazokat a folyosókat. Ő, ott?! Halasztotta egy évvel a diplomakoncertjét, hogy tanulhasson és gyakorolhasson, amikor felhívták a tanulmányi osztályról: valaki megbetegedett, óradíjasként ugyan ugorjon már be zongora kötelezőt tanítani. Beugrott, és maradt – az idei tanévtől már zongora főtárgyat is oktat. Ő adja most át a növendékeinek mindazt, amit zongoraművészként a koncertpódiumokon megtapasztal.

Roma tanítványai is vannak, és Farkas Gábor nekik néha másként magyarázza a dolgokat. Talán mert a zenében nőttek fel, akárcsak ő. Nem tehetségesebbek, inkább ösztönösebbek: érzik, hogyan kell lekerekíteni egy frázist, miért pont úgy kell továbbvinni egy dallamot. A 31 éves tanár azt tapasztalta, hogy a legkiválóbb növendékeiben kis ajtókat kell kinyitogatnia, amelyek eleve ott vannak, csak nem találják, hogy a kulcscsomóról melyik kulcs nyitja azokat.

Tehetségesnek születni csupán egy dolog – ezt már Gábornak tanította az élet. A legnagyobb előnyt az adta neki, hogy láthatta, milyen szorgalmasak a szülei a saját munkájukban. A maximumot teljesíteni: a Farkas családban ez a minimum. Zongoristaként sosem kellett nyüstölni, hogy gyakoroljon, nyüstölte ő saját magát eleget.

A nagyközönség elé azonban nem roma zongoraművészként akar lépni. Hanem Farkas Gábor zongoraművészként. Szerencsésnek tartja magát, mert a zenésztársadalom nyitott, egyedül arra kíváncsi, hogy a színpadon ő is képes-e elvarázsolni a hallgatóságot. Amikor fesztiválokra vagy mesterkurzusokra jár, és együtt játszik afro-amerikaiakkal, koreaiakkal, brazilokkal vagy izraeliekkel, kizárólag a zenének örül. A tehetséget kell támogatni, nem pedig a származást – ennyi Gábor ars poeticája. S ha bárki tehetségtelen, ezt is meg kell mondani neki.

Kötélidegek. Na erre van még szüksége a tehetség mellé. Londonba utazott egyszer szólóestet tartani, és onnan Németországba ment tovább, ahol teljesen más műsort játszott a jénai szimfonikusokkal. Ráadást már nem adhatott, mert rohannia kellett a repülőhöz. A budapesti reptéren az apja várta egy másik bőrönddel, mivel Gábor (pekingi átszállással) azonnal utazott Senzsenbe, ahol csak magára kapta a frakkját, és sietett a szólóestre. Noha szeret csukott szemmel zongorázni, itt azon igyekezett, hogy nyitva tartsa a szemét.

A kultúrák keveredése egészen hazáig kíséri Farkas Gábort, akihez ismét kegyes volt a sors: ezúttal nem egy hangszert, hanem egy társat sodort mellé. A Zeneakadémián ismerkedett meg egy japán növendékkel, Yukival – ő ma a menyasszonya. A közös nyelv egyelőre az angol. És természetesen a zene.

Yuki gyakorlásába sosem szól bele. A hallgatás tudományát volt alkalma elsajátítani, már a húgai gyakorlásához sem fűzött megjegyzéseket. Egymástól tanulni mást szoktak. Amikor Gábor Japánban járt, ráébredt például, hogy a vendégeknek nem elég levenniük a cipőjüket, az ajtó irányába is illik fordítaniuk.

Rengeteget jelent neki, hogy a legutóbbi budapesti koncertjén ott volt a szűk család: a szülei és a húgai. Éppen előtte játszott – életében először – az Egyesült Államokban. Még sosem látott olyan lelkes közönséget, mint az amerikai, a standing ovation (álló taps) elkápráztatta őt. Aztán a Festetics-palotában azt érezte: jaj, de jó. Hazajött. Mégiscsak itthon játszani a legjobb.

Névjegy

FARKAS GÁBOR Ózdon született 1981-ben. Az ózdi Erkel Ferenc Zeneiskola után következett a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, ahol zongoraművész tanári diplomát kapott. Ugyanitt 2004 óta oktatóként dolgozik. Jó néhány zongoraversenyen nyert díjat, 2009-ben a Nemzetközi Liszt Zongoraversenyen elő helyezett lett Weimarban. 2012-ben Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki. Együtt játszott – például – Fischer Ádám, Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás karmesterrel.