De Keira Knightley meg aztán végképp szegény hozzá, hámozott giliszta, aki folyton elbiggyeszti az ajkát. Hogy ki találta ki rá a XIX. századot, nem tudom, de hibázott.

Hanem a filmesek mégsem bolondok, legalábbis akik az Anna Kareninát készítették, mert csak tudnak valami újat mondani. Elhagyják a Garbótól Sophie Marceau-ig terjedő szerelmi drámát, nem mondom, hogy nem nagy áldozat, de egy ennyiszer földolgozott történetnél semmi sem végleges, akinek hiányérzete van, másutt vigasztalódhat. Nem arra koncentrálnak, hogy a szerelem mit tesz és mit nem tesz, mitől véd és mitől nem véd, hanem a formákra. Az Anna Karenina annyira zenés film, hogy az első kockák alapján lehetne akár A sevillai borbély is, csupa ritmus, kimódoltság és kifinomultság, forma, amiről nem látszik, mennyire törékeny. Tom Stoppard színházba helyezte a teljes történetet, de ezt a nem nagyon eredeti gondolatot, miszerint színház az egész világ, mégis sikerült átélhetővé tennie. Lemondott a főhős szerelmes párról, de cserébe Matthew MacFadyen és Jude Law bebizonyítja, hogy filmszínház az egész világ.

Ugyanezt a tanulságot kínálja Dustin Hoffman filmje, a Kvartett. Meglátni benne a filmlehetőséget nem lehetett könnyű, még akkor sem, ha a forgatókönyvíró azonos a drámaíróval. Ronald Harwood négyszereplős színdarabja nagyon nem kínálja magát, a legközhelyesebb közhelyek mentén halad, az elvált férj és feleség viszonya felhős, a kiöregedett szoprán nem akar föllépni a jótékonysági bálon, körülbelül lehet sejteni, hogy mi lesz a nóta vége. De ha a történet semmi, még mindig vannak színészek. Van rendező is, és hiába az előítélet, Dustin Hoffman feltűnés nélkül, de szépen dolgozik. A filmnek van ritmusa, türelme, és a maga módján bátor szépsége. Öregek otthona a helyszín, és a film nagyszerűen billeg a valóság és a képzelet határán: a Beecham House a helyszín, ami egészen igazinak néz ki, hiszen Sir Thomas Beecham igazi karmester volt, és igazán mesésen gazdag is, a család valóban a hashajtón gazdagodott meg, ahogy azt el is mondják az igazi Sir Thomast ábrázoló kép előtt. De Beecham House még sincs a világban, viszont az elaggott színészek és operaénekesek otthonában valóban ilyen félig csodálatosan eszelős, félig kétségbeejtő, múlt ifjúságon és múlt, időnként vélt sikereken borongó élet folyik. Énekesnők tépik egymást, és hogy jobban elkeveredjünk, az egyik szerepet valódi énekesnőre bízták, Gwyneth Jonesra. Ugyanarra, aki tegnap még merészen áttetsző ruhában játszotta Vénuszt Bay reuthban, most meg gonosz, tokás, agg primadonna. Az ellenlábast a csodálatos pillantású és egyébként is minden porcikájában csodálatos Maggie Smith játssza. Vannak nekik megfelelő lovagok is, gyönyörű, ezüst fejek, arcokba vésődött vonások, megvadult szemöldökök, bizonytalan léptek, meg a vágy: méltósággal leépülni.

Hogy Dustin Hoffmannak van ehhez affinitása, az nem meglepő, nem az a görcsösen örökifjú színész, de hogy meg is tudja mutatni ennek a világnak a szépségét, az mégis bravúros. Lehet, hogy az elsőfilmes színész nem nagy látnok, de mégis szép megoldással zárul a film, egy le blende a Beecham House-on, elsötétül lassan minden, csak négy fénypont marad. Aztán az sem, ilyen az élet. Világ az egész színház.

Anna Karenina

– forgalmazza a UIP Duna Film Kvartett – A nagy négyes

– forgalmazza az ADS Service K .

Tom Courtenay, Maggie Smith, Pauline Collins, Billy Connolly a Kvartettben