Duplán zsenik
A teljesség igénye nélkül: Clint Eastwood, Ben Affleck, Warren Beatty, Peter Berg, George Clooney, Kevin Costner, Yvan Attal, Agnes Jaoui, Robert Duvall, Jodie Foster, Mel Gibson, Sean Penn, vagy a magyar mozikban most induló Kvartettet jegyző Dustin Hoffman is megkérdőjelezhetetlenül kvalifikálta már magát a direktorok ligájába. Az utóbbinak az 1978-as Próbaidő a debütje, igaz, annak idején nem írták ki a nevét.
De hogy magyar példával is szolgáljunk, Kern András és Koltai Róbert is komoly sikereket tud felmutatni, ahogy például Mundruczó Kornél is színészként kezdte a pályafutását. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy kisebbségben vannak azok, akik nem vágynak rendezői babérokra. Ilyen mondjuk Anthony Hopkins, Bruce Willis vagy Brad Pitt – igaz, az utóbbi kettő aktívan producerkedik. Woody Allen pedig az abszolút kakukktojás: őt inkább olyan rendezőnek tarjuk, aki, ha kedve tartja, színészkedik is.
Ha a káoszban megpróbálunk logikusan rendet rakni, és a rendezői sikerek és kvalitások szerint szeretnénk felállítani egyfajta sorrendet, akkor a lista elejére minden bizonnyal Clint Eastwood kerülne. Noha a nyolcvannégy éves művész színészként is filmtörténelmet írt, az igazi szenzáció vele kapcsolatban, hogy direktorként sikerült a saját jelentőségét is túlszárnyalnia, és úgy tudott megöregedni, hogy az ezredfordulóra a tengerentúli mozgóképművészet legnagyobb élő alakjává nőtte ki magát.
A színész Eastwood már azzal beírta magát a történelembe, hogy az ő alakjához kötjük az 1960-as évek névtelen pisztolyhősét, aki Sergio Leone klasszikus spagetti western trilógiájában belovagolt a képkompozícióba, igazságot szolgáltatott, majd sorsszerűen továbbállt, ellovagolva az ismeretlenbe. De ugyanúgy hozzá fűződik a hetvenes évek amerikai mozijának „bekeményedése” is: Piszkos Harryként, 45-ös Magnumjával, cinikus megjegyzéseivel ő lett az a zsaru, aki ha szükséges – értsd: ha a törvény nem eléggé hatékony – akkor egyszemélyben rendet vág. Érdekes, hogy ugyanekkor kezdett el rendezni is (1971-ben debütált a Játszd le nekem a Mistyt! című drámával), de csak sokkal később kezdték igazán komolyan venni ezt az oldalát. A karrierje szempontjából több mint beszédes, hogy színészként sosem kapott Oscart, de rendezőként kétszer is: 1993-ban a Nincs bocsánatért, 2005-ben pedig a Millió dolláros bébiért. (Két további direktori jelölést is begyűjtött a Titokzatos folyóért és a Levelek Ivo Dzsimáról-ért.)
Mindenképpen az élvonalhoz sorolnánk Warren Beattyt, aki a hetvenes évek nagy hollywoodi forradalmában elsősorban színészként vett részt, de rendezői debütjével azonnal kivívta magának az elismerést: az 1979-ben bemutatott Ép testben, épp hogy élekért négy Oscar-jelölést kapott (legjobb forgatókönyv, rendező, film és színész). Rendezőként nem sokkal később, 1982-ben a szobrot is megkapta: a Vörösöket honorálták a díjjal. Ezeket a sikereit később már nem tudta felülmúlni. Nem úgy,mint George Clooney, akinek a karrierje kicsit Eastwoodéhoz hasonlít. Óriási sztár, de kiderült, hogy egyedi rendező is: az Egy veszedelmes elme vallomásai (2002), a Jó estét, jó szerencsét! (2005) és A hatalom árnyékában (2011) a nagy európai fesztiválok húzóművei voltak. (A sors iróniája, hogy ő viszont eddig csak színészként kapott Oscart, 2006-ban a Sziriánáért.) Egy generációval „lejjebb” ugyanezt a szerepet tölti be Ben Affleck, akinek művei, a Hideg nyomon (2007), a Tolvajok városa (2010) és a még futó Argo-akció pazarul megrendezett darabok.
Egészen érdekes karriert tudhat maga mögött Kevin Costner. A legkevesebb arcot felmutatni képes hollywoodi színész 1990-ben ugrotta meg a lehetetlent, amikor megrendezte a Farkasokkal táncoló című westerneposzt, mely hét Oscart zsebelt be egy évvel később, köztük Costner a rendezőit. Ezután két híres buktát dirigált, a saját korában ultra drágának számító Waterworld – Vízivilágot (1995) és A jövő hírnökét (1997). Legutóbb 2003-ban állt a kamera mögé: a Fegyvertársak egy korrekt western volt, de gyorsan eltűnt a süllyesztőben.
Hasonló karriert tudhat maga mögött direktorként Dennis Hopper, aki az 1969-es Szelíd motorosok után ugyan még rendezett hat mozit, de gondban lennénk, ha segítség nélkül kellene felsorolni őket mondjuk egy műveltségi vetélkedőben.
Az álomgyár egyik legmegosztóbb személyisége, a dühkitörései és kínos antiszemitizmusa révén mára már szinte helyreállíthatatlanul rossz reputációra szert tett Mel Gibson filmsztárként mindent megtehetett, így történhetett meg, hogy nem csak eljátszotta, de meg is rendezhette 1995-ben A rettenhetetlent. Igaz, művészi kibontakozásának igazából a sok vitát kiváltó Passiót és Apocalyptót tartja a szakma.
Mindenképpen a színész-rendező elithez tartozik Robert Redford, Sean Penn és Tim Robbins is. Előbbi az 1980-as Átlagemberekkel bizonyította, hogy rendezőként is képes ikonikus alkotásra, 1994-ben a Kvízshow-val pedig még rátett erre egy lapáttal. Penn is hasonlóan „alakított”: az Indián vér (1991), Az ígéret megszállottja (2005) és az Út a vadonba (2007) mind olyan film, mely direktori tehetségét megkérdőjelezhetetlenné teszi. Tim Robbins pedig 1995-ben szimplán megrendezte minden idők egyik legjobb filmjét, a Ments meg, Uram!-ot, nem mellékesen Sean Pennel a főszerepen.
Mit tudnak ennyire ezek a színész-rendezők? Clint Eastwood mondta egy interjúban: ha látja, hogy egy színész tévúton jár, akkor tudja őt korrigálni. Ehhez passzol a három sikeres francia komédiát jegyző Yvan Attal állítása, mely szerint egy dirigáló színész előnye, hogy nem fél a kamera előtt játszó kollégáktól. A csaknem ötven filmben szereplő Attal szerint az összes rendezőnek ki kéne próbálnia magát a kamerák előtt, és akkor talán nekik is könnyebb lenne az életük a kamera mögött. Persze ez a speciális tapasztalat nem garancia mindenre. Egyrészt elég sok „csak” rendező van, aki enélkül is tudja a dolgát, de azt is jó tudni, hogy kedvenceink olykor beleszaladnak egy-egy fiaskóba. Angelina Jolie első rendezése, A vér és méz földjén a tavalyi év egyik legkínosabb darabja lett, illetve Kevin Spacey két rendezése (Albínó aligátor és A tengeren túlon) sem rendítette meg a világot.
