„Taps, csettintés, makogás”
A 2009-ben elhunyt bárd barátai és zenésztársai játszanak a könyvtártudományi szakkönyvtár előtti térben, Márta István, Novák János és Kecskeméti Gábor mellett Bornai Szilveszter az életmű fontosabb szakaszaiból ad elő dalokat. Saját bevallásuk szerint nem sokat próbáltak, talán egyszer sem, mégis szép, szomorú, vidám melankóliával telítik meg a könyvtárat. A nagy számban megjelent közönség őszintének tűnő örömére.
Hogy Cseh Tamásnak konkrét kultusza van ma is, azt egyebek mellett abból is látni, hogy lényegében nincs olyan generáció, amely ne képviseltetné magát – a tinédzserektől a nyolcvanasokig rengetegen itt vannak, emlékeznek, némán mozog a szájuk a dalszövegekre, vagy éppen elmerülnek a kiállítási tárgyak rengetegében. Mert az OSZK egész napos, Cseh Tamás arcai – Keresztül az életen című rendezvényének egyik legfontosabb eleme az a tárlat, amelyet a Cseh Tamás Archívum anyagából válogattak a szervezők. Még a koncert előtt, az esemény megnyitóján Szemerei Péter, az OSZK főigazgató-helyettese emlékeztetett, két éve közzétettek egy felhívást, amelyben arra kérték a dalnok tisztelőit, rajongóit és barátait is, hogy juttassák el az intézményhez a Cseh Tamással kapcsolatos archív felvételeiket. A szakemberek azóta is gyűjtik, őrzik ezeket – és szerencsére digitalizálják is folyamatosan, ennek köszönhető, hogy a könyvtárban most több monitoron is régi koncertek, például az 1985-ös, a Telefongyárban vagy a 2006-ban a Bakáts téren adott műsor képei peregnek –előbbi volt egyébként az egyik első felvétel, tudjuk meg a kísérőszövegből. A Cseh Tamás Archívum egyéb dokumentumai között az asztalokon elhelyezett számítógépek segítségével böngészhet az érdeklődő.
Az alkalmi „falfelületek” sem üresek, ezeken a képzőművész Cseh Tamás különböző technikákkal készített munkái láthatók. Jankovics Marcell rövid bevezetőjében elmondta az énekes „képzőművészként is zseniális lett volna”, ha később nem fordítja minden energiáját a dalszerzés, az előadóművészet felé. A „falra” került nagyítások, az illusztrációk, a rajzok, a képversek –valóban jók. Nem csak azokról az indián tematikájú képekről gondoljuk ezt, amelyek végül a Hadiösvény című kötetben is megjelentek, bár nehéz volna elvonatkoztatni az alkotó személyétől – úgyhogy nem is kísérletezünk ilyesmivel. Bereményi Géza két verset mond el, az egyiket Dobai Péter írta, a másikat maga Bereményi, mégpedig fél évvel az énekes 2009-es halála után, ahogy mondja, egy zalaegerszegi, éjjeli séta lépteinek ritmusára.
Apropó, indián tematika: a koncert közben bepillantunk Cseh Tamás, vagyis Füst a Szemében Főnök saját tipijébe, vagyis sátrába, így láthatjuk a bakonyi indiánlét kellékeit. Ezek jó részét az énekes-dalszerző maga készítette. Sajnos be nem mehetünk, de a sátor melletti monitorokon többezernyi fotó mutatja meg, hogyan is éltek ezek a magyar indiánok odafenn – és azt is megtudjuk, hogy az elmúlt fél évszázad alatt (Cseh Tamásék először 1961-ben mentek a Bakonyba, hogy pár hétig nomádként éljenek) a bakonyi indiánság több mint ezer főt számláló hadijátékká nemesült.
A képzőművészeti munkák mellett régi koncertek plakátjai is láthatók. Mellettünk éppen azt ecseteli egy ránézésre hatvanas úr egy ránézésre huszonéves kislánynak, talán az unokájának, hogy „kiállt a Tamás, és akkor megállt a levegő, alig mertem köhögni, pedig meg voltam fázva nagyon”, és a plakát felé mutat, ami azt hirdeti, hogy 1997. november 7-én este hétkor a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában Cseh Tamás a magyar kollégiumért énekel, a belépő: 500 forint. Kicsit később ugyanezen a helyen már idősebbek idézik fel egymásnak, milyen volt az a május 8-i koncert az Egri Ifjúsági Házban. Évszám nincs, csak a jegyárakból tudhatjuk, hogy elég régen lehetett a koncert: ugyan, mit adnak ma már 80 forintért... Rengeteg plakát, rengeteg műsorfüzet, Huszonötödik Színház, Várszínház, vidéki és pesti művházak – alig lehet olyan szeglete az országnak, ahová Cseh Tamás ne jutott volna el. Olyan meg, ahol ne látták volna szívesen, egész egyszerűen nem létezett.
Itt van az összes (!) lemez borítója, szépen, ezüstösen csillog a Fehér Babák eredeti nyomólemeze – a legszebb fénye azonban mégiscsak annak a „saroknak” van, ahol a dalnok személyes tárgyait állították ki. Félkész olajfestmény, alatta művészkellékek. Odébb borospohár, gyertyatartó, mellette doboz Plovdiv cigaretta, Szikra gyufa. A fellépőruha. Az írógép. A gitár. Rengeteg kézirat, némelyikén utólagos húzások, betoldások, egyéb javítások, hangszerelési útmutató. „Taps, csettintés, makogás”, olvassuk a kék tintával rótt utasítást például a Kék páviánok szövegleiratán.
Novákék koncertje után vetítések kezdődnek – immár hanggal együtt. Látunk kolozsvári koncertet 1990 februárjából, régi film- és rádiófelvételeket, de egyebek mellett az Egyetemi Színpad búcsúestjén vagy a 2006-os Múzeumok Éjszakáján rögzített anyagot is. És rengeteg embert, még mindig. Mikor aztán Másik János belevág azokba a dalokba, amelyeket Cseh Tamással és Bereményi Gézával együtt írtak, felnézünk az órára megint. Még mindig 8.53-at mutat, pedig... Egy kicsit valóban megáll az idő az OSZK-ban ezen a kedden, mondanánk.
De azt a dalt speciel nem ők írták, úgyhogy csendben maradunk. Nem csak egy percre.
A bárd éle
Ha csalódott egy barátjában, ha elromlott az autója, ha a felesége túl sokat költött, ha elege van a korrupcióból, ha túl sokat kell várni valamire, ha kiultálták a munkatársai, vagy épp bocsánatot szeretne kérni valakitől: az oroszoknak mindenre van egy idézetük Vlagyimir Viszockijtól.
Néha úgy tűnik, a színész-költő fenomén nélkül szótlanul állnának az élet számtalan helyzetében.
Bár a születésének 75. évfordulójához közeledő Viszockij már majdnem 33 éve nem él, szavai az utána született generációkba is mélyen beleivódtak. (Apropó, vodkázni sem igen lehet anélkül, hogy valaki ne kezdjen rá egy Viszockij-dalra.) Kortól, társadalmi helyzettől, műveltségtől függetlenül, mindenkiben benne él a bárd, akivel a szovjet vezetők sem tudtak mit kezdeni.
Tiltották – versei életében nem jelentek meg nyomtatásban – tűrték –, elvégre filmszerepeket kapott, Jurij Ljubimov Taganka színházában érvényesülhetett –, s ha nem is támogatták, de kiengedték külföldre. Nyilvánosan nem dicsérték, de magánbeszélgetéseken épp úgy előbukkant belőlük, mint bármelyik oroszból.
Hiába nem hirdették a koncertjeit, a tábortűzi gitározással kísért érces hangra tízezrek gyűltek össze a stadionokban a Szovjetunió legtávolabbi sarkaiban is. Ahogy koporsóját is tízezrek kísérték Moszkvában, pedig a nyári olimpiára készülő főváros nem verte nagydobra a halálhírét.
– Színészek akadtak talán jobbak is, mint ő, hozzá hasonló költő viszont ritkán születik – emlékezett rá korábban lapunknak az őt felfedező Jurij Ljubimov. Ennek ellenére az általa vászonra vitt karakterek szavai is mélyen beleivódtak az oroszok kollektív emlékezetébe. Születésének és halálának évfordulóján megtelik a vaganykovói temető, ahol síremléke körül Viszockij-epigonok adják elő éneklő-krákogó hangon szerzeményeit. Bárhogyan hangzanak is ott a dalok, mindenki hallgatja őket. A néhai bárd éle szemernyit sem csorbult. (Ny. G.)
