Korom, por, hőség, valami tisztátlanság úszkál a nyári levegőben, fodrozódik tavasszal-ősszel a vízben. 1957 nyara, 1958/59 ősze, rosszkedvünk négy évszaka, állandóan kiújuló megfázás, influenzarohamok, nem csituló fejfájás. Tehetetlen álmosságok és kialvatlanság. Szerelmük elhal, boldogtalanságuk nem hal el. Drámát élnek át, de valami alig elviselhető szürke jellegtelenség veszi őket körül. A szürkeség beszivárog a bőrük alá, ha hagyják. Nem hagyják, és mégis beszivárog. Valami homályló akadály, láthatatlan háló fogja körül őket vízben, vízparton, mindenhol, főleg szerelmükben.

A zsúfolt belvárosi utcákból kitörnének a tavaszi–nyári tájba. Dunai vízi utak, vízpartok, mintha a víz közelsége, tavaszi vagy nyári illata ígéret volna, és a menekülésnek legalább a leghalványabb lehetőségét adná. Nem adja. A víz illata inkább büdös, a nyár hőgutás vagy nyirkos. „Újabban lehet friss nyugati lapokat olvasni és kölcsönözni” – olvassuk, a Karády–Jávor-filmek újra láthatók, és van, akit nem rúgnak ki az egyetemről. Sokan „elmentek”, néhány ismerős börtönbe került. Erről alig esik szó, mintha természeti adottság volna. „Kemény néphatalmat” felirat az egyik házfalon. A regényalakokat titkos féreg foga rágja, de az író szerencsére nem romantikusan, nem patetikusan mesél.

Házibulik, például egy nagy és kusza szilveszteri összeborulás, ahol még a részegség is fáradtan józan, itt még a hisztéria is elhal. Gondolkodni kell, kényszeresen, de úgysem segít semmit az értelem. Bimbózó szerelmek, csakhogy a bimbózás kínokba fullad, a nagy érzelmek elfáradnak.

Szétrohasztotta valami a bimbókat. Minden vigasztalan, a vad röhögések is. Igen, „titkos féreg” rág, valami kimondhatatlan közös titok férge: minden érzelem, indulat, gondolat, terv, öröm töredék marad, akárha faforgács, fűrészpor, ajtóhasadékban árnyék volna. Minden nappal, napfényben történik, de mintha szita alatt, fényszűrővel. Fényes napon, vízparton vagy szobában kedvetlen fény sugárzik. Mindennaptöredékek, dokumentumvillanások. Járókelők hangja, buszok és villamosok csikordulása, az utcák, a vízpartok: bárhova is sétálnak, bármilyen lakásokba húzódnak, a teljes önvesztés ott fenyeget városban, természetben, vízen.

Kimondani semmit sem kell, mindenki érzi, senki nem fogalmazza meg. Az író a legkevésbé. Hangulatlenyomat, éles és kemény rézkarc. Boldogtalan szeretők? Vigasztalan történet, boldogtalan regény. Itt mindenki élve marad, és még csak nem is sejthető, hogyan folytatható az élet. A töredezett próza jobban megérint, mint a lélektani háttérfestegetés, a hagyományos „motiválás” tenné. Vekerdy Tamás kihagyásokkal, novellaformán szerkeszt, egy novelláját be is illeszti (a könyv egyik legjobb fejezete). Ilyen hagyománya a fiatal magyar prózának akkor, amikor íródott (és amikor nem jelenhetett meg) aligha volt, távolról talán Ottlik vagy Mándy hangja.

1957 nyara és 61 tavasza között évtizedeket öregednek a fiatal szereplők. A drámaiság teljes hiánya: mint akiket megfosztanak a drámaiság lehetőségétől és ezért szenvednek. A józanság vesztesei. „Bárcsak meghaltam volna ’56-ban”– fakad ki egyetlenegyszer a könyv hősnője sírva. Az öngyilkosság halkan mindegyik szereplő körül ott lopózik. Teljes önvesztés. Kimondani semmit sem kell, „tanulságot” vagy moralitást senki nem fogalmaz meg. Mindenki élve marad, bár alig sejthető, hogyan folytatható az életük. Korrajz? Lélekrajz? Mindkettő együtt.

„Lelki önelemzések” csak a regényfigurák leveleiben naplóiban olvashatók. Az író visszavonul hőseitől, és hűvös rokonszenvvel figyeli őket. Itt segíteni nem lehet, magatokra vagytok hagyva. A végén folyóparton üldögélnek. Valaki, egy ismeretlen bemegy a vízbe, egy másik riasztó külsejű ismeretlen mintha leskelődne. Veszély fenyeget, aztán nem történik semmi, viccelődnek. „Átható fémszag áradt le a sínek felől.”

Alig ismerek szebb, és vigasztalanabbul csendülő, mindennapi drámaiatlanságával erősebb regényzárást. Az ötven éve írt első regényt nagyon frissnek, fojtott régi fájdalmával is újnak érzem. Bárcsak ismerhetnénk a nyolc-tíz évvel későbbi, „hatvannyolcas” nemzedéknek is ilyen értékű regénydokumentumát a magánlét és a történelem közös csapdáiról.

Saxum, 203 oldal, 2300 forint