Az előszóból tudjuk, hogy „a tudományos ismeretterjesztés műfaji követelményeinek” eleget tevő mű írására kérték fel a szerzőt, aki „azoknak, akik az államvédelmi szervek által alkalmazott fizikai erőszak és lelki terror részletesebb ábrázolását, az ötvenes évek brutalitásának részleteit akarják megismerni, főképp az egykori áldozatok memoárjait vagy a szenvedéstörténetekről készített dokumentumfilmeket” ajánlja.

Ez nem ér. A nyilvánosházak történetét meg lehet írni úgy, hogy a kéjhölgyek és a kuncsaftok visszaemlékezéseit ajánljuk azok figyelmébe, akik az intézmény lényegét tevő aktusok részleteire kíváncsiak, mert ilyen jellegű aktusokat az ivarérett közönség túlnyomó része maga is átélt. De egy vért, kínt, tragédiát termelő nagyüzem esetében egészen más a helyzet!

Ráadásul a könyv nem a „részletesebb ábrázolással” marad adós, hanem a kevésbé részletessel is. Ha az olvasó nem kap érzékletes képet arról, ami azokkal történt, akik az ÁVH emberdarálójába beleestek, akkor nem értheti meg, miért vált az ávós olyan elementáris erejű hívószóvá, amilyenné vált. Kortársi köztapasztalatra ma már nem lehet építeni.

Aki éppen csak nagykorú volt az ávósok fénykorában, ma már nyolcvan körül jár. A bolsevista politikai rendőrség és igazságszolgáltatás története azzal adja hozzá a legtöbbet az emberképünkhöz, a természetünkről való tudásunkhoz, amit megtudunk arról, miként lehet az abszurd hazugságok szolgálatába belevonódni és szinte mindenkit belevonni. Nem lehet egy ilyen könyvet lezárni úgy, hogy minderről ne mondjon semmit. Nem látjuk, hogy a szerző bármily adottság vagy lehetőség híján lenne, ami megakadályozná abban, hogy könyvének ezeket a hiányzó fejezeteit megírja.

Sem a kompetenciájával, sem az íráskészségével, sem az ábrázolóképességével nincs problémánk. Egyáltalán szinte semmivel, ami a könyvben benne van. Csak azzal, ami nincs. Miután az olvasó most már tudja, mire ne számítson, a csalódás kockázata nélkül veheti a kezébe a könyvet, mely olvasmányosságánál fogva, sok-sok érdekességgel megszórva teljességgel megfelel „a tudományos ismeretterjesztés műfaji követelményeinek” is, de jóval több annál. Jelentős mértékben levéltári kutatómunkára épül, és sok mindenben túlmegy azon, amit a szakirodalomból eddig tudtunk. A könyv erőssége annak a folyamatnak a leírása, ahogy az ÁVO semmiből minden, PRO-ból ÁVH lett.

A nyomorúságos, kisszerű, eszköz- és káderhiányos kezdetektől addig, míg kormány lett a kormányban, állam az államban, kitöltötte önmagával a belügyek minisztériumát; hatósági jogosítványai a határőrizetig, az útlevélügyekig, a karhatalmi feladatokig ezernyi dologra kiterjedtek; több tízezres állományában már sokkal több volt a besorozott, mint az önkéntes; kartont vezettek több mint egymillió emberről, a felnőtt lakosság több mint 20 százalékáról, és Péter Gábor kiadta a parancsot az imperialista világba és -ból küldött és érkező valamennyi postai küldemény átvizsgálására.

Az olvasó, mire a könyv végére ér, jobban megérti az ÁVO és a párt sajátos viszonyát. Az ÁVO a pártvezetés, a pártvezetés az ÁVO kezében volt. A pártnak az ÁVO felügyeletére hivatott Államvédelmi Bizottsága Rákosi Mátyás dolgozószobájában eldöntött minden fontosabb kérdést, ami a politikai rendőrség tevékenységére vonatkozott. Aki ebben a bizottságban állandó tag volt, vagy annak ülésein felbukkant, Rákosi és Gerő kivételével mind-mind az ÁVO rabjává vagy halálos áldozatává vált előbb vagy utóbb. Kádár János, Marosán György, Rajk László, Pálffy György, Deszkás János, Sólyom László, Donáth Ferenc, Szűcs Ernő, Farkas Mihály és maga Péter Gábor.

Mindenki az ÁVO áldozatává válhatott, csak az olimpia nem. Az 1952-es helsinki olimpián öt aranyéremmel nyertünk volna kevesebbet, ha a sportpolitikai érdekek nem kerekednek felül, és itthon marad az a félszáz sportoló, akiknek a kiutazását az ÁVH ellenezte. Köztük volt az aranycsapat nagyobbik része, köztük Czibor, Puskás és Kocsis. Az államvédelmisek a disszidálás lehetőségét vélelmezték velük kapcsolatban is. És kit igazolt a történelem?

Jaffa, 240 oldal, 3150 forint