Bächer Iván: Hóhelyzet

1. Hóhelyzet

Jövök Budáról. A buszig gyalogolni kell, máskor ez negyedórányi séta, de most, így, csüdig érő hóban van húsz perc is, huszonöt. Egész vasárnap esett a hó ugyanis, szép fehérbe burkolóztak a környező dombok, a fák, a felkúszó és már minden talpalatot rég ellepő házak, villák, paloták.

Jobba-balra derék hidegkúti polgárok, azok gyermekei és szolgái lapátolnak szorgosan. Magam battyogok közöttük, engem meg emlékek rohannak meg, szép falusi reggelek időződnek föl, mikor ugyanígy lapátolt a parasztság, és nekem meg kellett állnom minden egyes lapátnál, és le kellett folytatnom ugyanazt a diskurzust: „Jó munkát, szomszéd! Köszönöm, hát ez van. Hiába, a tél ilyen. Ilyen, hogy a rosseb egye meg. Nem hiányzott, na, gyere be egy kupicára, szomszéd...”

Itt nem fenyeget ilyes veszély, akadálytalanul haladhatok az úttesten, félre-félrehúzódva a jeges, saras csuszmákban is magabiztosan suhanó BMW-k és Audik elől. A főútra kiérve, nagy örömömre, rögtön jön a busz. A járda nagyjából már föl van takarítva mindenütt, de a buszmegállóban félméteres a torlasz; ezt még nemegyszer tapasztalom aznap, és okát is megtudom hamar. A lakók csak a maguk fertálya előtt kötelesek takarítani, a buszmegállók körül nem; annak hovatartozása viszont kérdéses: BKV – én már csak így nevezem –, kerület, főváros.

És ez az egész városban így van: a parkoló autók közét a kerületek szerint a parkoló cégeknek, őszerintük viszont a kerületnek vagy a fővárosnak kellene kipucolniok. Végül is közös erővel megoldják a dolgot: nem takarít senki. Igazuk is van, mindjárt itt a tavasz. Örvendezhetek viszont amiatt, hogy nem kell jegyet lyukasztanom, hallottam, olvastam, igaz, arról is értesültem, hogy az ellenőrcsapatokhoz a hír nem jutott el, bőszülten büntettek is városszerte reggel. De a buszon tapasztalom, az utasok zöme sem értesült a kegyről, minden második, harmadik nekiveselkedik az érvényesítéshez.

Eleinte még szólok, de aztán megunom. Aznap még vagy nyolcszor utaztam tömegközlekedési eszközön, de egyiken sem és egyszer sem mondta bele a mikrofonba a sofőr, hogy ma nem kell lyukasztani. Utasítást nem kaptak erre, a maguk szakállára meg nem mernek cselekedni, mert kirúgják őket azonnal.

Gazdátlan ország, rettegő polgár; ez Fideszisztán. Arról már csak másnap értesülök, hogy éjfél után egy perccel az összes még járó villamost, autóbuszt ellepték az állig felfegyverzett rendőrökkel, polgárőrökkel, munkásőrökkel megtámogatott ellenőr-különítmények, és büntettek, akit csak értek. Be kellett hozni az elmaradást, hiába.

2. Az ember soha ne bízza el magát

Battyogok egy Nagykörút menti kis utcán. Hétfő van még mindig, délután, olvad a hó, árad a latyak mindenfelé, gonddal és reménytelenül próbálom kerülgetni a szürkés hókupacokat, mocskos pocsolyákat.

Antikvárium, pontosabban akciós könyvesbolt mellett visz el utam. Megállok, vizslatom a kirakatot, lesek befelé, látom, megannyi tarka borító, nagyalakú könyvezet, könyvféleség, könyvpótló, bóvli, kacat tarkállik a kirakatban és odabenn is. Már mennék is tovább, mikor észreveszem, hogy odakinn az ajtóban, a küszöbön egy ládában is könyvek halmozódnak. Ugyanabból a könyvből vagy hatvan darab.

A kötetekre szépen, komótosan potyognak a vízcseppek odafentről. Nézem a könyveket, ejnye, de ismerős… No hiszen, ez az én könyvem, én írtam egykor. Egy feleség életéről és haláláról szól, aki történetesen az én feleségem volt. Nem volt könnyű sem élni, sem írni, nem is sikerült tán kellőn, az ilyesmit tudja a legkönnyebben elrontani az ember, de hát azért mégis, csak van benne néhány vállalható passzus, áh, hagyjuk ezt, magánügy. Nézem, mibe kóstál, látom, 199 forintért adják. Rajta a hét év előtti bolti ár: 2580 forint. Beletúrok a dobozba, a nedvesedő példányok alól kihúzok egy eredeti, nyomdában benejlonozott tízes köteget. Visszamegyek a boltba. Miután fizetek, és szatyromba csúsztatom a pakkot, csak megszólalok halkan, udvariasan:

– Bocsásson meg, nem akarok én beleszólni, isten őrizzen, de a többi könyv, ott kinn, ázik némiképp...

– Milyen könyv? – kérdi a hölgy, és valami árkus lapot vesz elő.

– Hát... ez – bökök a szatyromra tétován.

A hölgy rám se néz, jobb kézzel rubrikákba ikszel pennájával éppen. Balját emeli föl, nem túlságosan, csak egy kicsit, úgy álla magasságáig. És onnan legyint alá egy nagyot szótlanul.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.