Bächer Iván: Hóhelyzet
1. Hóhelyzet
Jövök Budáról. A buszig gyalogolni kell, máskor ez negyedórányi séta, de most, így, csüdig érő hóban van húsz perc is, huszonöt. Egész vasárnap esett a hó ugyanis, szép fehérbe burkolóztak a környező dombok, a fák, a felkúszó és már minden talpalatot rég ellepő házak, villák, paloták.
Jobba-balra derék hidegkúti polgárok, azok gyermekei és szolgái lapátolnak szorgosan. Magam battyogok közöttük, engem meg emlékek rohannak meg, szép falusi reggelek időződnek föl, mikor ugyanígy lapátolt a parasztság, és nekem meg kellett állnom minden egyes lapátnál, és le kellett folytatnom ugyanazt a diskurzust: „Jó munkát, szomszéd! Köszönöm, hát ez van. Hiába, a tél ilyen. Ilyen, hogy a rosseb egye meg. Nem hiányzott, na, gyere be egy kupicára, szomszéd...”
Itt nem fenyeget ilyes veszély, akadálytalanul haladhatok az úttesten, félre-félrehúzódva a jeges, saras csuszmákban is magabiztosan suhanó BMW-k és Audik elől. A főútra kiérve, nagy örömömre, rögtön jön a busz. A járda nagyjából már föl van takarítva mindenütt, de a buszmegállóban félméteres a torlasz; ezt még nemegyszer tapasztalom aznap, és okát is megtudom hamar. A lakók csak a maguk fertálya előtt kötelesek takarítani, a buszmegállók körül nem; annak hovatartozása viszont kérdéses: BKV – én már csak így nevezem –, kerület, főváros.
És ez az egész városban így van: a parkoló autók közét a kerületek szerint a parkoló cégeknek, őszerintük viszont a kerületnek vagy a fővárosnak kellene kipucolniok. Végül is közös erővel megoldják a dolgot: nem takarít senki. Igazuk is van, mindjárt itt a tavasz. Örvendezhetek viszont amiatt, hogy nem kell jegyet lyukasztanom, hallottam, olvastam, igaz, arról is értesültem, hogy az ellenőrcsapatokhoz a hír nem jutott el, bőszülten büntettek is városszerte reggel. De a buszon tapasztalom, az utasok zöme sem értesült a kegyről, minden második, harmadik nekiveselkedik az érvényesítéshez.
Eleinte még szólok, de aztán megunom. Aznap még vagy nyolcszor utaztam tömegközlekedési eszközön, de egyiken sem és egyszer sem mondta bele a mikrofonba a sofőr, hogy ma nem kell lyukasztani. Utasítást nem kaptak erre, a maguk szakállára meg nem mernek cselekedni, mert kirúgják őket azonnal.
Gazdátlan ország, rettegő polgár; ez Fideszisztán. Arról már csak másnap értesülök, hogy éjfél után egy perccel az összes még járó villamost, autóbuszt ellepték az állig felfegyverzett rendőrökkel, polgárőrökkel, munkásőrökkel megtámogatott ellenőr-különítmények, és büntettek, akit csak értek. Be kellett hozni az elmaradást, hiába.
2. Az ember soha ne bízza el magát
Battyogok egy Nagykörút menti kis utcán. Hétfő van még mindig, délután, olvad a hó, árad a latyak mindenfelé, gonddal és reménytelenül próbálom kerülgetni a szürkés hókupacokat, mocskos pocsolyákat.
Antikvárium, pontosabban akciós könyvesbolt mellett visz el utam. Megállok, vizslatom a kirakatot, lesek befelé, látom, megannyi tarka borító, nagyalakú könyvezet, könyvféleség, könyvpótló, bóvli, kacat tarkállik a kirakatban és odabenn is. Már mennék is tovább, mikor észreveszem, hogy odakinn az ajtóban, a küszöbön egy ládában is könyvek halmozódnak. Ugyanabból a könyvből vagy hatvan darab.
A kötetekre szépen, komótosan potyognak a vízcseppek odafentről. Nézem a könyveket, ejnye, de ismerős… No hiszen, ez az én könyvem, én írtam egykor. Egy feleség életéről és haláláról szól, aki történetesen az én feleségem volt. Nem volt könnyű sem élni, sem írni, nem is sikerült tán kellőn, az ilyesmit tudja a legkönnyebben elrontani az ember, de hát azért mégis, csak van benne néhány vállalható passzus, áh, hagyjuk ezt, magánügy. Nézem, mibe kóstál, látom, 199 forintért adják. Rajta a hét év előtti bolti ár: 2580 forint. Beletúrok a dobozba, a nedvesedő példányok alól kihúzok egy eredeti, nyomdában benejlonozott tízes köteget. Visszamegyek a boltba. Miután fizetek, és szatyromba csúsztatom a pakkot, csak megszólalok halkan, udvariasan:
– Bocsásson meg, nem akarok én beleszólni, isten őrizzen, de a többi könyv, ott kinn, ázik némiképp...
– Milyen könyv? – kérdi a hölgy, és valami árkus lapot vesz elő.
– Hát... ez – bökök a szatyromra tétován.
A hölgy rám se néz, jobb kézzel rubrikákba ikszel pennájával éppen. Balját emeli föl, nem túlságosan, csak egy kicsit, úgy álla magasságáig. És onnan legyint alá egy nagyot szótlanul.