Az általam e hasábokon „a kortárs tánc Machiavellijé”-nek nevezett kanadai mozgáskomponista többször győzött meg arról, hogy bámulatosan ért az érzelmi manipulációhoz (is). A Trafóban bemutatott A lelkek pornográfiája és az Egy kis gyöngédséget, a francba is! a hatásvadászat, a provokáció, a giccs, a szenvedély és az obszcenitás mesteri elegye volt. Csupa váratlanság, meglepetés, radikalitás, elevenség; mellbevágó önismereti teszt.

Jellegtelen csodaország

A fentiekben listáztam, mivel nem szolgált a tizenkét szereplős, pusztán a látványában komor, nyomasztóan kafkai hangulatú Cirkopolis, melynek főhőse a se hús, se hal Ashley Carrartista. A szürke díszletek-jelmezek között kedélyeskedő csinovnyikot szivárványos fantáziavilágba kellene, hogy repítse a képzelete; ám ez a csodaország – az ímmel-ámmal kacérkodó fehérnépekkel – ugyanannyira jellegtelen, mint az a bürokratikus útvesztő, ahonnan a papírhalmok mellett aszalódó, magányos férfiú elmenekülni vágyik. Painchaud és St-Pierre alkotásában az álmok is kisszerűek. Ebben lehetne tragikum, költészet, humor és szépség – mint az elesettek poétájánál, Chaplinnél –, de itt többségében nincsen más, csak szépelgés és együgyűség, zenei aláfestésként a szerelmi búbánatot elpicsogó tucatpopnótákra, ósdi sanzonokra.

A dinamikátlan, érzelgős, idétlen esztrádban emellett meghökkentően hagyományos módon használják a cirkuszi tárgyakat, míg a Krzysztof Soroczynski tervezte, trendkövető akrobataszámok mentesek a bravúrtól, a virtuozitástól és az eredetiségtől. Ezért a tizennégyből mindösszesen három, bár korántsem innovatív szkeccs kötötte le a figyelmemet: a piros ruhás lány szomorkás etűdje a cyrkerékkel, a vörös-fekete dresszes, szőke hölgy érzéki-veszélyes kötélgyakorlata és egy ügyes, noha tökéletlen diabolószám. Elégikusnak tűnt, mégis szentimentális lett a ripacskodó Carr hosszúra nyúlt duója egy gurulós, fém ruhaakasztón lógó női ruhával.

Az utolsó, 10-i előadás a gyatra színészi-előadóművészi képességek mellett nyegleségről és feltűnő indiszponáltságról tanúskodott. Az egyik ásatag zsonglőrszámnál idővel azt számoltam, hányszor kapják el a buzogányt, ami – némi túlzással – többször volt a földön, mint a kézben. Egy kritikus szerint a fiaskósorozat szándékos volt: ha valaki hibázott, a többiek részint mókából utánozták. Noha magam mást gondolok a professzionalitásról (kivált 5900-8900 forintos jegyárakért), kétségtelen, az est bőven adott alkalmat a bajtársiasság bizonygatására. Így: ötven másodperccel (!) a másfél órás munka vége előtt hirtelen azt észleltem, hogy az egyik csoportos jelenet szereplője a földön hever mozdulatlan, és ketten pofozzák. A szaktársi szolidaritás lélekemelő példájaként sikoltozó-zokogó nők szaladtak ki a színről. A deszkákon kitört a pánik. Összehúzták a függönyt, majd közölték: baleset miatt nem tudják folytatni a produkciót. A nagyérdemű tapsolt, azonban a kompánia a mentőkre váró, ép tagjai nem jöttek ki meghajolni; volna mit tanulniuk a fegyelemről is, amely bár a hivatásuk alfája és ómegája. A sérült ifjúnak, aki egy ugrás után vélhetően izomgörcsöt kapott, a történtek után röviddel már kutya baja nem volt.

Eltekintve e szerencsétlen vis maiortól: a rangosnak mondott Cirque Éloize avíttas, kiábrándítóan középszerű vendégszereplése a legcsekélyebb izgalmat sem hozta.

Cirque Éloize: Cirkopolis Művészetek Palotája