Néha velünk, máskor ellenünk
(Az anyag ezután Isztambulba megy, később Amszterdam, Dublin, Bejrút, Theszaloníki, San Diego következik – és valószínűleg még egy sor nemzetközi helyszín, amelyeket később hoznak nyilvánosságra.)
A Föld, a Víz, a Növekedés – vagyis a korábbi Prix Pictet-témák után most egy szélesebben értelmezhető fenoménnel kínálták meg a világ fotósait a díj és a kapcsolódó kiállítás sorozat szervezői – mondta el a csütörtöki bejáráson Fariba Farshad, a Candlestar munkatársa, a Prix Pictet „producere”, aki kollégájával, Michael Bensonnal érkezett a magyar fővárosba, hogy bemutassa a díjat és a tárlatot az érdeklődőknek. Megtudtuk, a döntőbe került tizenkét művészt a Sir David King vezette független zsűri választotta ki 76 ország 650 fotósa közül. A budapesti helyszínre tehát erősen szűrt anyag érkezett, a tíz országot képviselő tucatnyi fénymunkás fejenként legfeljebb két-két alkotással van jelen a február 24-ig látható tárlaton. Magyar alkotó nem került a shortlistre – Dezső Tamás budapesti fotójával illusztrálta viszont a Financial Times a döntősök listájának kihirdetését tavaly júliusban.
Az Erő tizenkét arcával szembesülünk a Mai Manóban, ahol keverednek a sajtó- és a művészfotós elemek. Elsőként a 100 ezer svájci frankos fődíjat elnyerő Luc Delahaye Fosztogatók című, Port-au-Princeben (Haiti) elkapott pillanatával. Romokban hever a város, a túlélés a cél. Robert Adams amerikai fotós – a többiekéhez képest – kisméretű képei az embernek a természettel szemben tanúsított erődemonstrációját választotta Visszafordulás című sorozata témájául. A szinte eszköztelennek is mondható, Oregonban készített fotókon csonkolt fákat látunk halomba rakva; a tarvágás „dicsérete”. Daniel Beltrá spanyol fotós tematikáját rokonnak érezzük Adamsével: ő a 2010-es, a BP olajcég által a Mexikói-öbölben okozott természeti katasztrófa következményeit mutatja be légi fotóin.
Mohamed Bourouissa algériai születésű művész az ember-ember nexus pillanatait kapta el Perifériák című sorozatában. Azt a „tizedmásodpercnyi pillanatot” keresi, „amikor a feszültség a tetőfokára hág”. Elsődleges miliője a francia külvárosok világa, hiszen ő is a banlieu-k, a peremkerületek népéhez tartozik. Minden bizonnyal egy ilyenben élnek Az ablak című kép migránsai, akik között élesen látszik az alá-fölé rendeltségi viszony. A fogoly című fotó hőse esetében talán még ennél is jobban: egy otthonában a rendőrök által meglepett, földre kényszerített fekete fiút látunk...
Edmund Clark brit fotós képeinek megvolt az ára: a Guantánamo – Mikor a fények kialszanak című, egyébként kötet formájában is megjelent szériaképei az amerikaiak által fenntartott és felügyelt fogolytáborban készültek, ahol a művész három hónapot töltött, s ahol – kis túlzással – maga is a foglyok életét élte. Michael Benson elmondta, hogy az ott-tartózkodás alatt a tábor vezetői naponta ellenőrizték képeit, ekképpen a teljes sorozat kvázi katonai cenzúra alá esett, az itt kiállított fotók mégis jól érzékeltetik Guantánamo hangulatát. A minden irányból drótkerítéssel határolt sétatér képe csakúgy, mint a foglyok teljesen egyforma, de egyedi azonosítószámmal ellátott „párnás” bilincseiről készült fotó. Az azonosító mellett van még egy tulajdonság, amely megkülönbözteti ezeket a bilincseket: két vérfolt sohasem lehet egyforma.
Carl De Keyzer sorozatának főszereplői a felesleges erőfitogtatás rekvizitumai. Az Áradás darabjai az Európa tengeri partvonalán fellelhető védelmi építményeket dolgozzák fel – vagyis azt, hogyan amortizálta le az idő például az angol partszakasz teljességgel felesleges és egyébként is elavult figyelőállomásait.
A holland Jacqueline Hassink emberalak nélküli, mégis mélyen feminista fotói, a vietnami An-My Lének a kaliforniai sivatag egyik katonai támaszpontján készült képei, a dél-afrikai Guy Tillimnek egy kongói politikai nagygyűlésen lőtt fotográfiái – és a többiek, Joel Sternfeld, Philippe Chancel, Rena Effendi fotói más-más aspektusból, maguk is erőt sugározva dolgozzák fel az erő témáját. Az erőét, ami csak néha van velünk; néha inkább ellenünk.
