Az IRA-ról nem kevés dokumentum- és fikciós film készült. Miért vág bele az ember egy sokadikba?

Mert nyilván azt gondolja, hogy amit készít, az valamilyen formában más lesz, mint azok, melyek az utóbbi években, évtizedekben készültek. Ami engem a Kettős játszmában megfogott, hogy tulajdonképpen nem az Ír Köztársasági Hadseregről szól, nem akarja megfejteni az északír konfliktust. A történet a harcok legvégén játszódik, a kilencvenes évek első felében, a békefolyamatok már javában zajlanak a háttérben. De még ennél is sokkal fontosabb és vonzóbb volt a történet pszichológiai háttere, a központi karakter dilemmája: elárulja-e a családját, vagy töltse az élete hátralévő részét börtönben? A világ összes nagy konfliktusa mögött emberi sorsok húzódnak meg, de a kémeké és az árulóké a legkülönlegesebb.

Ezt érthetem úgy, hogy a Kettős játszmában pergő dráma bárhol és bármikor megtörténhetne?

Így van, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy Észak-Írországban rengeteg besúgó volt annak idején, még az IRA legmagasabb köreiben is. De jól látja, nem ez a történelmi oldal az érdekes, engem nem a nagy számok és az események, hanem az egyéni okok és érdekek mögötti motiváció izgatott. Nem az érdekelt, hogy miért lesz valaki áruló még akkor is, ha tudja, hogy se így, se úgy nincs előtte kiút. Meghökkentő, de legtöbbször egyszerűen a pénz is eléggé motiváló lehet. Ebben a történetben viszont azért harcol az anya, hogy a fiával lehessen. A nőiesség és az anyai ösztön elképesztően erős energiákat hív életre – ez fogott meg igazán.

A kettős játszmát játszó asszonyt Andrea Riseborough alakítja – egészen kitűnően. Egyértelműen ő a film nagy felfedezettje.

Örülök, hogy így gondolja, nem egy díjat is kapott már az alakításáért. Andreát néhány évvel ezelőtt láttam egy angol tévéfilmben, melyben Margaret Thatchert alakította (Margaret: Hosszú menet Finchley-ig – a szerk.), melyben egyszerre tudott szexi és szimpatikus lenni a politikusnő bőrébe bújva. Ez azért óriási eredmény, engem lenyűgözött. Úgy éreztem, hogy kockázat nélkül el tud vinni a hátán egy filmet. Így is lett. Elképesztő arc- és testjátéka van, rengeteget el tud mondani csak azzal, ahogy hallgat. Csak a legtehetségesebbek tudnak szavak nélkül átütőek lenni. Ugyanakkor nélküle nem sikerültek volna a londoni metróban forgatott jelenetek sem. Nem volt ugyanis pénzünk arra, hogy kibéreljünk egy állomást és egy szerelvényt, élesben forgattunk a reggeli csúcsban, Andrea pedig úgy volt képes elvegyülni, hogy egy pillanatra sem esett ki a szerepből.

A forgatókönyvet Tom Bradby újságíró írta a saját regényéből. Adódik a kérdés, hogy igaz történeten alapul?

Ez egy nagyon jó kérdés, mivel Tom tényleg újságíró, és hosszú éveken keresztül élt Észak-Írországban, tudósított a konfliktusról. A regényt az ott szerzett tapasztalatok alapján írta, de állítja, hogy az egész tulajdonképpen fikció. Ezt én el is hiszem neki, mindez biztosan nem történt meg egyetlen nővel, de sok hasonló dolog igen. Tom nem egy ilyenről tudott, úgy gondolom, számos tényt és sorsszerűséget vitt bele a regényébe.

Ami a karrierjét illeti, többnyire felváltva rendez dokumentumfilmet, illetve egész estés fikciós mozit. Ez valami szakmai rituálé?

Nem, ez teljesen véletlen. Alapvetően filmkészítőnek tartom magam, és az ars poeticám minden műfaj esetében azonos: a lehető legautentikusabb és legreálisabb mozgóképet alkosd. A műfajt a téma határozza meg, jelen esetben, egy regény alapján dolgozva nehéz lett volna nem fikciós produkcióban gondolkodni. A dokumentumfilmes oldalamnak köszönhetem viszont, hogy a játékfilmek esetében is odafigyelek a képkompozíció legapróbb részleteire is. Persze ilyenkor nem használok kézikamerát, de a megkomponált képnek muszáj természetesnek és a lehető legegyszerűbbnek lennie.

2011-ben készítette el a Project Nim című dokumentumfilmet, mely egy emberi környezetben felnövő csimpánzról szólt. Nem sokkal később bemutatták a nagy költségvetéssel készült A majmok bolygója: Lázadást, mely alapjaiban véve ugyanerről szól, nem kevés akcióval megspékelve.

Láttam a Lázadást, nagy érdeklődéssel ültem be rá annak idején a moziba. Azt kell, hogy mondjam: a blockbuster alkotói láthatóan beleástak magukat abba kísérletsorozatba, amelynek alapján elkészítettem a Project Nimet. Ennek az volt a célja, hogy létrehozza a lehető legtökéletesebb kommunikációt ember és csimpánz között. Persze nem mondom, hogy tökéletes lett a filmjük, de legalább nem tette nevetségessé a tudományt.

Lesz folytatása A majmok bolygójának. Vállalná, ha felkérnék?

Valószínűleg nem, ennél azért komolyabb és eredetibb kihívásokkal lehet engem elcsábítani.

A Sundance-en 2008-ban fődíjat kapott, egy évvel később az Oscart is bezsebelte Az ember a magasban című dokumentumfilmért. Mennyire változtatta meg ez a siker az életét?

Nézze, ez két fantasztikus díj, de hiába hívják Oscarnak az arany szobrocskát, amelyet kaptam, Hollywoodban például senkit sem érdekelt. Sokszor hallottam efféle párbeszédet: „Oscar-díjas? Tényleg? Ja, dokumentumfilmmel? Az senkit sem érdekel.” Egyszóval ettől még nem neked adják oda a következő legdrágább látványmozi rendezői székét, és a leggazdagabb cégek sem környékeznek meg, hogy forgassak nekik játékfilmet. A sors iróniája, hogy azért lettem értékes a producerek szemében, mert Az ember a magasban sok országban moziforgalmazásba került, számos tévé megvásárolta, így tulajdonképpen profitot termelt. Na, ez már valami volt. Mindezek ellenére inkább visszajöttem Európába dolgozni.

„Ami engem a Kettős játszmában megfogott, hogy nem akarja megfejteni az északír konfliktust”