A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének (KÓTA) tíz évvel ezelőtt több mint 140 ezer tagja volt, ma jó, ha százezer, ami pedig az énekescsoportokat illeti, a szám 3000-ről hozzávetőleg 1800-ra csökkent. Természetesen a KÓTA-n kívül is van élet, de a szövetség vezetője így sem hiszi, hogy háromezernél több kar dalolna ma. Ez két évtizedes összehasonlításban nagyon kis szám.

A legrégebbi kórusok egyike, az Acélhang még németül kezdte 1873-ban

Az ok számos. Mindszenty Zsuzsánna szerint az első a korszellem. Az emberek egyre kevésbé fogékonyak a közösségi élmények iránt, főleg ha az a bizonyos közösségbeli lét egy peták anyagi hasznot sem hoz. A másik az elmúlt negyven év zeneoktatásában végbement változásokban keresendő. Az a legmarkánsabb változás, hogy a Nemzeti alaptanterv hatályba lépte óta egészen a közelmúltig mindössze egy énekórát tartottak az iskolákban hetente; az alsó tagozatokban mostanában vezették be a heti két órát, de ez sem elég idő, keret ahhoz, hogy az ének-zenetanárok – nyilván tisztelet a kivételnek – annyi és olyan zenei élményt tudjanak nyújtani tanítványaiknak, hogy azok tömött sorokban igyekezzenek a kórusokba. Ehhez jön még, hogy Kodály Zoltán halála óta elképesztően meredek ívben zuhan a zenei tagozatos iskolák száma is – már száz sincs belük –, ahogy az énekkarok támogatására szánt összegek is. S mindehhez jön még a média, amely legfeljebb csak nyomokban vállal némi szerepet a közízlés formálásából.

És eddig még nem is mentünk annyira vissza az időben, hogy igazán plasztikusan látsszon a változás – tehát menjünk. A hozzávetőleges becslés szerint az 1960-as, 70-es években több mint tízezer amatőr kórus működött az országban. Egy jó részük vállalati/szakszervezeti színekben aratta sikereit határon belül és kívül, nagyjából a rendszerváltásig, tehát a szocialista nagyipar bedőléséig. A megszűnt cégekkel – igen kevés kivétellel – természetesen az énekkarok is eltűntek, a privátim átmentett vállalkozások – szintén igen kevés kivétellel – pedig nem óhajtották folytatni a hagyományt. Mindszenty Zsuzsánna szerint a rendszerváltást átvészelő, annak idején különféle intézmények által fenntartott kórusok száma ma aligha haladja meg a húszat, ezen formációk közé tartozik például a Budapesti Vándor Kórus, a Tungsram Férfikar, az Erkel Ferenc Vegyeskar, amely korábban az OKISZ égisze alatt énekelt, a Ferencvárosi Herz Férfikar és az idén 140 éves Acélhang Kórus.

Az átalakulással önmagában persze nem volna baj, hiszen más szelek fújnak: a hatalmas, nyolcvan-száz fős vegyes karok ideje valóban lejárt, és a világban, sőt nálunk is azt látni, hogy a kamarakórusoké, kisebb énekegyütteseké a terep.

Mint a KÓTA által szervezett versenyeken is jól látszik, szép számmal akadnak ilyen, főleg lelkes fiatal baráti körökből létrejött formációk. A Nyugattal ellentétben mifelénk sajnos viszonylag ritka, hogy egy-egy kisvárosi, községi elöljáróság úgy érzi, a helyi kórust feltétlenül támogatnia kell, vagy ha érzi is, akkor sincs miből. Vannak persze itt is szép példák, de a jellemző az, hogy a kórus tagjai maguk dobják össze az utazások, a kellékek egyre fájóbb költségét.

Lehet persze pályázni – akár a KÓTA-n keresztül is érkezhet segítség a fellépések megkönnyítéséhez –, de az állam távolról sem támogatja a kórusmozgalmat a kívánt mértékben. A mecenatúra sem igen működik, a szponzori pénz szinte mérhetetlenül kevés – az énekkarok nem esnek bele cégek és tehetős magánemberek látómezejébe. Egy falusi mazsorettcsoportnak manapság valószínűleg biztatóbbak a kilátásai e téren, mint bármely énekkarnak – jegyezte meg a KÓTA elnöke, hozzátéve: az viszont biztos, hogy mind az anyagi háttér megteremtéséhez, mind pedig az erkölcsi elismerés kivívásához új utakat kell keresniük az amatőr kórusok vezetőinek. Minden kreativitásukat és energiájukat mozgósítaniuk kell a fennmaradás érdekében.

Igen ritka vagy talán nincs is olyan közeg, ahol az ember úgy maradhat fontos önmagában is, hogy közben teljesen feloldódik egy közösségben – kaptuk meg a fő érvet kérdésünkre, hogy miért is jó kórustagnak lenni. Aki válaszolt: egy találomra kibökött kórista, az ugyancsak legendás Szilágyi Erzsébet Női Kar egykori, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Goldmark Vegyeskarának aktív tagja, Gádor Ágnes. Az 1959-ben Mohayné Katanics Mária vezetésével alakult Szilágyi Erzsébet Kórus – amelynek Bárdos Lajos, Doráti Antal, Takács Jenő és a méltatlanul elfeledett Pertis Jenő is írt énekműveket – három éve megszűnt ugyan, de mintegy kétszáz volt tagja máig szoros kapcsolatot tart egymással – mesélte a Zeneakadémia könyvtárának korábbi vezetője.

A kar szédületes karriert futott be. Első fődíját 1961-ben, Debrecenből, a Nemzetközi Kodály Versenyről vitte haza, aztán egymást követték a rangos megmérettetések és elismerések. Gádor Ágnes élménygazdag kóristaéletének egyik legemlékezetesebb momentuma az 1966-os neerpelti (Belgium) verseny volt, ahol az akkor csaknem húszéves versenysorozat történetében elsőként kaptak száz pontot. A másik az 1982-es tours-i vetélkedő, de nemcsak azért, mert ott meg négy különböző kategóriában nyertek, hanem azért is, ahogy kijutottak. A társaság fele Bécsben leszállt pénzt váltani, a vonat viszont közben elment: volt nagy ijedtség, hogy lekésik az elődöntőt. Végül nyolc átszállással jutottak el Strasbourgba, majd onnan Párizson át a tetthelyre, ahová az utolsó pillanatban ugyan, de annak rendje és módja szerint megérkeztek. Ám kiderült, kár volt izgulni, mert a rendezők úgy döntöttek, nem kell részt venniük az elődöntőben, egyenest mehetnek a fináléba. Az ok végül is érthető volt: tíz évvel korábban egyszer már megnyerték a tours-i kórusversenyt.

Legendák

A legrégebbiek közül való két ma is működő kórus, az Acélhang és a Budapesti Vándor Kórus. Az Acélhang 1873-ban alakult Stahlton néven, a Magyar Állami Vasutak Gépgyárában. Az országos dalversenyeken rendre ezüst- és aranyérmeket szerzett; 1929-ben elnyerte a „Király” kategória első díját. Tagjai közül tizenketten benne voltak abban a magyar válogatott kórusban, amely 1947-ben a walesi Llangollenben első díjat nyert a nemzetközi kórusversenyen.

A Vándor Kórus 1936-ban állt össze. Első karnagyának, a legendás Vándor Sándornak a nevét viseli. 1949 és 1999 között a kórus vezetője Révész László, Liszt Ferenc-díjjal kitüntetett, érdemes művész volt. Irányításával a kórus nemzetközi elismerésre tett szert, sikeres koncertkörutat tett Európában, az Egyesült Államokban és Kanadában is.