Csend és Don
A fölső réteg a relatív béke az abszolút háborúban. Ott vannak a legnagyobb és legszínesebb fotók. Vizuális béke uralkodik a szívet és agyat fölkavaró háborús tény- és vitaanyag fölött.
Ez a fölső fotósor idősebb Konok Tamásé. A híres festő néhai apjáé. Ki hegedűs lett volna, ha megengedhette volna magának, de mivel szegény volt, katona lett. Haditudósítók parancsnokaként időzött a Donnál, s fotózott szenvedélyesen. Elvezényelték még a vihar előtti csendben, ezért a vihart magát már nem fotózta. Békés és leharcolt, csata utáni-előtti tájak, romlott malmok, leomlott hidak, ismeretlen katonák csendes sírjai, helyi civil népek, szakállas férfiak, riadt foglyok, vidor leányok, anyjukhoz bújó gyerekek, lónyúzás, kenyérsütés, csajkás sorok, várakozó csődületek, szekérflották, kínlódás autóval a sárban.
A filmkockákon hazahozott békés helybéli civileket 1943 májusában állították ki a Vigadóban. Azzal a destruktív fölirattal, hogy „Ezek ellen harcoltunk”. Nagy botrány lett belőle. Konok fotóit villámgyorsan eltüntették. Az őrnagyot aztán, aki nem esküdött föl Szálasira, még halálra is ítélték, de szerencsére csak távollétében. Átment az oroszokhoz, jelentkezett harcolni a nácik ellen. Lehetett volna valaki a háború után, ha beáll a kommunistákhoz, de nem állt be.
A nagy képek alatt kis nyomtatványok vannak: plakátok, felhívások, közlemények. Mozgósítás, propaganda. Innen, onnan. Itt kell bevonulni, ott kell fogadni lelkesen a hazatérőket, így kell betartani a nemzetvédelmi tízparancsolatot, emígy kell kézifegyverrel leküzdeni a tankokat. A másik oldalról pedig: ilyen jól él a magyar hadifogoly a Szovjetunióban: „jóízű, tápláló ételeket eszik”. A támadás halál, a hadifogság élet, vár a gyerek és az asszony... (Ezt ellenpontozzák a Sztálint égető, orosz nyelvű kis magyar karikatúrák, melyek emlékeztetnek rá, milyen jól bánt a magyar az orosz hadifogollyal már az előző háború idején is.)
Élelmiszer, téli holmi gyűjtésére biztatnak a plakátok. A paravánok között a filmvásznon Sára Sándor Krónikája pereg. Abban mondják el, mi volt az a semmi, ami ezekből a gyűjtőakciókból a kormányzóné patronátusa alatt eljutott hozzájuk.
A harmadik szinten, szemmagasságban a kis fekete-fehér katonai riportképek váltakoznak hadi dokumentumok fénymásolataival. Ebbe a sorba építették be a monitorokat is a korabeli filmhíradókkal, melyeken a jól táplált magyar katona kenyeret oszt az éhes orosz kisfiúknak, és olyan kecsesen szaladgál a partizánok után, mintha gyakorlópályán lenne (alighanem ott is van). A fülhallgatókból korabeli rádióüzenetek érkeznek a frontról: „Tudunk vígan harcolni, vígan dolgozni!” – hadarja lelkesen egy baka a hómező közepén.
Itt vannak Jány Gusztáv hadparancsai a helyelhagyók, a rémhírterjesztők felkoncolásáról, a gyáva egységek megtizedeléséről, a hadsereg becsületének elvesztéséről. Itt van az oroszországi tevékenykedés tízparancsolata, melyből a gránittá fagyott földön álló katona megtudta, hogy minden hulladékot azonnal el kell ásnia, legyen az hulla vagy ürülék.
A legalsó szint az események krónikáié és utóéleteié. Korabeli sajtótudósítások és háború utáni értékelések, mítoszok. Jány Gusztáv, a nem valóságos bűneiért elítélt valóságos bűnös 140 ezer magyar katona gyilkosaként kezdi és a nemzet kiemelkedő hőseként végzi az utóéletét. „Kiküldtek 200 ezer embert a frontra meghalni”, így akartak Horthyék megszabadulni a haladó baloldaltól; Jány pedig, aki fegyvertelen katonákat zavart tudatosan a halálba, bőven megérdemelte a neki ítélt golyókat. Minderre Nemeskürty István 1972-es könyvének kinagyított tézisei emlékeztetnek bennünket, melyeket a tanár úr furcsa módon magával vitt az ókádárista balszélről a neohorthysta jobbszélre is. Pedig mire átért, már rég kiderült, hogy Jány már csak azért sem lehetett 140 ezer katona gyilkosa, mert a hivatalos történetírásban sokáig fenntartott másfél százezres becsléssel szemben „csupán” 40-50 ezer magyar katona halt meg 1943 elején a Donnál. A kiállítás megnyitóján Ungváry Krisztián igyekezett a hozzá illő provokatív élességgel leszámolni a Don-kanyar mítoszaival. Beszélt többek között a tömeges kivégzésekről, felgyújtott falvakról, melyek a 2. magyar hadsereg maradékából (is) összeállított megszálló egységek dicsőségére vált. „Mind hősök voltak” – üzeni nékünk a Magyar Nemzet vezércikke 2008-ból.
