Az utóbbiak közé tartozik a francia David Fray, akinek érdekesek a műsorai, Bach és Boulez, mondjuk vagy most, nálunk, csak Bach, ettől mindenféle gigászok hosszú árnyékába áll be, ahonnét ki kell majd jönnie a napvilágra, önmagában is szép feladat. Különben is az a típus, akinek drukkol az ember, csinos fiatalember, sovány, hosszú hajú, olyan, mintha a zongoristát kellene játszania egy kosztümös filmben, miért ne menne neki az életben is.

Pedig nem megy, hiába minden. Még a program is jó, e-moll és c-moll, toccata és partita, nagy művek, követel a közönségtől is, nem csak jól, de egyáltalán is nehéz játszani a darabokat, és milyen bölcs döntés, hogy legyen kevés, de az aztán olyan, hogy megemlegessük. Egyet, de oroszlánt, ahogy azt Aiszóposz meséli.

Na de hol az az oroszlán? Minden megvan, a fiú csinos és lírai, a szék támlás, a zongora fekete, a zene lassú. Az e-moll partita alatt kiderül, hogy nem lesz ez annyira rövid koncert, hét fárasztóan lassú tétel követi egymást David Fray elképzelése szerint. A zongorahang egyébként kifejezetten szép, a trillák kiegyensúlyozottak és elegánsak, de Fray muzsikusként egyszerűen rövid lélegzetűnek tűnik. A hangnemi megfelelések ellenére mintha nem volna benne semmi, az egészre vonatkozó elképzelés, nincs felépítve a mű, nincs megmutatva a zene a közönségnek, helyette egy ideges ember üldögél magába roskadva a hangszernél, gyakorlótempóban végigjátssza a tételeket, de néha még a dallamokat sem formálja logikusan, nem érezni a frázisok értelmességét. Mintha valaki a Hamlet-monológokat betűnként vagy szótagonként mondaná el; akármilyen szépek is azok a hangok vagy akár szótagok, nagyon homályos elképzelésünk alakulhat csak ki arról, hogy miről is van szó.

Nem igazi szélhámos David Fray, mert nemcsak hogy nem adja el a műsort, de neki magának sincs sok öröme a fellépésben, zaklatottan borul a billentyűk fölé, és szemrehányóan néz a közönségre, ha az tételszünetben köhécselni kezd, nem tetszik ez neki. Nem kérdezi, úgyhogy ezúton tudom csak mondani: nekem meg az nem tetszik, ahogy játszik, ahogy ezt a nagy, közös örökséget unalmassá és nehézkessé teszi, utálatos a gondolat, hogy azért menjünk hangversenyre, mert ott rossz lenni.

A koncert második része, a c-moll toccata és utána a c-moll partita valamivel élénkebb, a közönség is rögtön lelkesebb, legalább a műsor legvégén hallani egy gyors tételt is. Talán alulbecsültem David Frayt, tudja ő, hogyan kell érdekessé tenni magát, hogyan kell emelkedettnek lenni, túllépni a köznapiság szürkeségein, a zenélés hiú örömein, vagy nem is tudom, még min. A szekér mindenesetre megindult vele, hogy pontosan miért, az nem derült ki, vagy csak negatív oldalról, hogy ez a zeneiség és technika sem feltétlenül elriasztó. Nem ő az egyetlen francia zongorista, akinek számomra érthetetlen okból ível a karrierje magasra, egy rejtéllyel gazdagabb a klasszikus zene amúgy sem kifejezetten racionális világa, de hát: nem ebbe halunk bele.