Virágnénik, virágbácsik
Kérdés persze, beszélünk-e a sárpettyekről is, a darab születése körüli (a siker fényében elmismásolt) háttértörténetekről? Beszélünk-e majd arról, hogy Déry valóban Aczél György javaslatára, ösztönzésére írta-e a musical alapjául szolgáló kisregényt, vagy amúgy is felkavarták őt az egyik híres amerikai rockfesztiválon történtek, amikor a rendfenntartóként jelen lévő Pokol Angyalai motorosbanda valamelyik tagja megkéselt egy fekete fiút?
Egykori forradalmárként, de már ünnepelt, nem mellesleg a keleti blokkba tartozó, közel nyolcvanéves íróként jól értette-e, jól akarta-e érteni a ’60-as évek forrongásait, a fiatalok lázadásait, amelyek a béke és az emberi jogok egyetemessé tétele mellett tettek hitet, a fogyasztói társadalom, végső soron a gyöpös és szigorú rend ellen irányultak?
Tudta-e értelmezni a hippik marxizmusból, keleti filozófiákból, valamint anarchizmusból mixelt ideológiáját? Vagy csupán híradórészletekkel, dokumentumfilmekkel és saját személyes történelmével felvértezett, amúgy kitűnő íróként ügyesen reflektált mindezekre? Kiderül-e, hogy a hatalom miért engedte színpadra Déry művét, amely ugyan egy kötelezően odaírt alcím szerint a „nyugati hippi kultúra kritikája”, de emellett persze annak bemutatása is.
A benne kibontakozó tragédiák ellenére mégiscsak idehozott valamit a magyar fiatalok által vágyott, ám előlük elzárt nyugati világból, új folyosókat nyitva vitáknak és a hazai pop-rock kultúrának. Beszélünk-e arról, hogy a darabot Pós Sándor eredetileg a Nemzeti Színház számára alkalmazta színpadra, de mivel ott kínosan akadozott a fogadókészség, a Vígszínház jó szemű dramaturgja, Radnóti Zsuzsa elkérte, ugyancsak jó szemű rendezője, Marton László pedig színpadra segítette.
Végül az emlékezések sorában szó esik-e arról is, hogy a dalok megírására elsőként az Illés együttest szemelték ki, de Szörényiék nem vállalták, mert úgy érezték, éppen a poprock kultúra ellen kellene szólniuk. Végül szó esik-e arról, hogy Presser Gábor és Adamis Anna miért vállalta el a feladatot, miután Presser igyekezett nagyon jó dalokat, Adamis elgondolkodtató, költői szövegeket írni.
„Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet?”, kérdezték az egyik dalban, és az eredmény azt igazolja: nekik sikerült elmondaniuk. Az amerikai rockfesztivál kavargó tömegében, a gyilkosságok, kábítószeres „utazások”, az itt-ott felbukkanó homoszexuális vágyak és a kínzó társadalmi kérdések között kavargó disszidens magyar házaspár kalandjai végül tehát színpadra kerültek, és hatalmas sikert arattak mind a nézők, mind a kritikusok között. Több mint ötszáz előadás, számos feldolgozás; a Képzelt riport immár örökre begyógyult a magyar színháztörténelembe.
Most pedig ülünk a Bajor Gizi Színészmúzeumban, és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című popmusical bemutatójának negyvenedik évfordulójára emlékezünk. Ősz hajak, finom kalapok, kardigánok, gyógycukorkák, bácsik, nénik. Érdeklődők, a darab egykori rajongói, talán valaha volt hippik, a „virággyerekek”, akik immár virágnénikké, virágbácsikká korosodtak. A terem zsúfolásig megtelt, egy kivetítőn fekete-fehér fotók idézik a Képzelt riport első előadásait, a kivetítő mellett a meghívottak: Radnóti Zsuzsa, a popmusical dramaturgja, valamint Szegedi Erika és Tahi Tóth László, az 1973-as előadás szereplői.
Jóindulatú beszélgetés ez, a maga módján még pontos is, de hamar kiderül: a fenti kérdésekre itt nemigen lehet választ kapni. Radnóti Zsuzsa ugyan elmondja: természetesen a darab bemutatásához Várkonyi Zoltánnak, a Vígszínház akkori igazgatójának bírnia kellett az MSZMP agtitprop osztályának engedélyét is, de a háttéralkukkal a színház vezetői sosem terhelték a színészeket és a darab körül dolgozókat. Elmondja azt is: a pártközpontból gyakorta kérték a szövegkönyvet, de abba belekötni nem nagyon tudtak, és még a főpróbán is hiába lesték, milyen indokkal tilthatnák be az előadást.
Szegedi Erika és Tahi Tóth László inkább a darabban játszó színészek lelkesedéséről beszél, és arról: az előadás próbái alatt nem lehetett állandóan a nagy összefüggéseken tépelődni. Tahi Tóth azt is megemlíti, akkoriban voltak nála jobb énekes színészek a Vígszínházban, talán azért kérték éppen őt a főszerepre, mert bíztak abban, hogy jól megjeleníti a darab drámai vonulatát. Emellett azt is mondják, a hippimozgalom úgy szellőztette át a világot akkoriban, hogy a magyar fiatalok sem álltak előtte idegenül.
És persze jönnek sztorik a sok századik előadás alatt bekövetkező rövidzárlatról, az elképesztő hazai és külföldi fogadtatásról. A prágai fellépésről, ahol a Vencel téren hatalmas tömeg várta a társulat buszát, és ahol akkora volt az érdeklődés, hogy éjszaka meg kellett ismételni az előadást, amelyen ott ült Hável, Hrabal és Emil Zatopek, a futólegenda. A bukaresti vendégjátékról, ahol végül már az ablakon kellett a zsúfolt terembe tuszkolni az utolsóként érkező nézőket.
A kényesebb kérdésekre talán majd abból az előadásból kapunk választ, amelyet a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról bemutatásának 40. évfordulója alkalmából készít a Vígszínház Török Ferenc rendezésében, Riport a Popfesztiválról címmel, és amely az eredeti mű megszületésének körülményeit, kulturális összefüggéseit, keletkezésének hátterét mutatja be.