Az építész végzettségű, majd televíziós producerként, képregény-, filmforgatókönyv- és politikai beszédíróként is működő, mexikói F. G. Haghenbeck konyhabulvárt eszkábált a heroikus sorsból – sejthető, kalákában séf nejével. A 2009-es kutyulmány a korszellemet tükröző élvezeti cikk: Kahlo állítólag elveszett, kis fekete füzetébe leírt receptjeit ötvözik ingergazdag szexuális karrierje főbb állomásaival.

Így lesz a szeretőkből (az amerikai festőművész Georgia O’ Keeffe, Muray Miklós fotográfus, olimpiai kardvívó, Trockij etc.) és a november második napjára áldozati ajándékként főzött étkekből fogyasztási termék. Holott: a Harper’s Bazaarnak, a Vanity Fairnek, a Voguenak és a The New York Timesnak dolgozó, pompás Murayt tíz évig tartó, mély kapcsolat fűzte az apai ágon magyar-zsidó Kahlóhoz, akiről ő készítette az ikonikussá váló fotókat. Az egyik legismertebb látható a könyvborítón.

A zsibbasztóan unalmas, együgyű korcsmű vízjele, hogy mindent/mindenkit a hálószoba titkokon keresztül láttat. A szerző – aki Mórickaként rendre arra az egyre gondol – emellett úgy gyártja a giccset, mint egy műanyag fröccsöntő kisiparos. Kahlo és a nálánál tizenkilenc évvel korosabb férje, Diego Rivera rengeteg megpróbáltatást legyűrő, tornádószerű szerelme és sziklaszilárd szövetsége silány szappanoperává lesz.

A csalfa, pénzsóvár, jellemgyenge, duhaj, dagadt varangynak leírt, csúcsértelmiségi freskófestőről azt mondja oldalbordája: „Leszámítva a villamoskarambolt, ő volt a legkomolyabb balesetem”. Az 1925-ös közlekedési katasztrófa következményeként harminckét (többször barbár, kísérleti) műtétet hajtottak végre Frida Kahlón, aki állandóan gipsz-, majd acélfűzőt hordott, kerekes székbe kényszerült, és 1953-tól ágyban kellett feküdnie; morfiummal, fájdalomcsillapítókkal, alkohollal próbálva enyhíteni gyötrelmeit.

A hatéves korában, gyermekparalízis következtében deformálódott jobb lábát amputálták, és háromszor elvetélt. Abortuszait – úttörőként a művészettörténetben – festményei témájává tette (Henry Ford Kórház, avagy A repülő ágy). Ezzel a hinterlanddal hancúrozott a depressziós alkotó híres, tehetős, divatos nőkkel, férfiakkal. A nyiszlett lektűr, amely – mint a fülszövegen áll – „elnyerte az egyik legrangosabb latin-amerikai irodalmi díjat”, modern faustiádaként mórikálja magát.

Frida egyezséget köt a Keresztanyával: hogyha minden évben készít egy halottak napi felajánlást, életben marad – mindaddig, amíg a kakasa a coyoacáni Kék Ház udvarán kukorékol. Haghenbeck telezsúfolja művészieskedő (sic!) zanzáját halálos jelképekkel, eseményekkel (Halálkoma, Keresztanya, Hírvivő, Kukurikú úr, a Crossroads Club mítosza, Dorothy Hale öngyilkossága), de a paródiába illő dialógusaival riogató-röhögtető hibrid megfeneklik az egyvécés pletykalapok szintjén. Megtudjuk: a hősnőnek „egészen kicsi ágyéka volt, apró szeméremajkai, meglepően gyér szőrzete”, és az általa Kecskebaknak becézett, nős Trockijnak (aki Kandinszkij A szellemiség a művészetben című opusába csempészi pásztorórákra hívó üzeneteit) sosem sikerült kielégítenie őt.

Mindez az altáji celebponyvák esetében általános, csakhogy a majdan popkulturális idollá avatott Kahlo nem celeb – noha négyéves egyesült államokbeli tartózkodása során így tekintettek rá és ünnepelt, élveteg férjére a mágnások, tőkések társasági állatkertjében. Ők voltak az egzotikus kommunisták – akik ideig-óráig Edsel Ford, Nelson Rockefeller kezéből e(he)ttek, és a csúfságuk, fizikai fogyatékosságuk-nyomoruk serkentőleg hatott az ágyban. Haghenbeck számára Kahlo ugyancsak vándorcirkuszi látványosság. A kalodába zárt, megcsonkított test: izgalmas, mint az összenőtt szemöldök, a biszexualitás, a gyermektelenség, vagy a torz, bajuszos kékharisnya szakácstudománya.

Különös, a Louvre mégsem recepteket vett az emancipált fehérnéptől, hanem – az első latin-amerikai festőként – egy mesteri önarcképet (The Frame). Ám az intimpistáskodó, sorvasztóan ostoba irományban csupán arról nem esik szó, ami egyedül lényeges: a teljesítményről, zsenialitásról, tragikumról, a szívről, lélekről, és az elme hatalmáról. Arról, hogy volt egy ember, aki akkor is élni akart, amikor minden ez ellen szólt; akinek a puszta létezése Tett volt. Frida Kahlo öngyógyító, téttel bíró, diadalmas festészete Kassák Lajos manapság kivált ómódinak ható hitvallását igazolja: „A művészetnek nem célja, hanem oka van”.

Libri, 345 oldal, 3490 forint