Second hand országimázs
Tíz éve még a modern város terjeszkedésének ígérete volt mindkét part, a túlsón ugyan állt már az új Nemzeti, de mögötte a MüPa is, amelynek üveges karéja jótékonyan rögtön ki is takarta. Amíg fel nem húzták, lehetőségnek látszott az Expó-telken készülő lakóházsor is, hiszen Demján Sándor cége, az akkori legigényesebb, a Trigránit építette – sűrű betonmassza lett aztán, egy nagyjából kilencemeletes térfal némi ornamentikával, amely nemcsak a régi Ferencvárost választja le a Dunáról, de miközben szinte privatizálta a partot, a luxuslakások panorámáján túl igazából semmit sem tudott kezdeni a folyó lehetőségével.
A budai oldalon, az új lágymányosi híd mellett akkor kezdett el épülni az Infopark, jobbára igényes irodaépületekkel, de a kisbetűs és hétköznapi élet nem tudott megtelepedni köztük. Munkaidőben ugyan még kávéztak/dohányoztak a köré vont parkban, de öt után ugyanolyan kihalt lett, mint a friss egyetemi város. Ennek két partra került gigatömbje a Műegyetem térfalát próbálta dél felé meghosszabbítani, de alulmaradt a kísérletben és a régivel való összevetésben – távolról jellegtelenek a téglatestek, közelről viszont taszítóan monumentálisak. Persze ez mégiscsak maga a városfejlődés: a semmi vagy a régi részek helyére újak kerülnek, hangsúlyok helyeződnek át észrevétlenül, a nagy szándékokból gyakran semmi sem lesz, a véletlenek viszont néha egészen különös jelentőséget kapnak. Ki gondolta volna például, hogy egy köztes senki földjére települt szórakozóhelyért (Zöld Pardon) tüntetéseket fognak szervezni?
Ilyen, szinte tájidegen rendszerhibának indult az A38 is. Miközben merészebbnél merészebb Duna-parti tervek (gyalogoshíd, a sziget Margit hídon túlnyúló déli csúcsára tervezett, turistalátványosságnak szánt üvegkapszulák, uszálystrand, úszó szigetek) maradtak papíron és pécé memóriákban, egy lelkes társaság tagjai tíz éve úgy döntöttek, mégsem hagyják, hogy csak szép emlék maradjon, amit Párizsban láttak. A Szajna-part egyik rendezvényhajója szülte az ihletet, de az Ukrajnában kiöregedett egykori kőszállító hajó, az Artyemovszk építészeti átalakítása teljesen új minőséget teremtett.
Pontosabban a beletelepített funkciók lényegítették át fokozatosan: a teherhajó gyomra, amelyből koncertterem lett, az üvegfalak közé zárt étterem és a „kerthelyiség” fedélzet. Ipari szocreál és mai minimál dizájn találkozásából lett az, ami, amióta pedig 2003-ban a víz felőli oldalára egy55 méterhosszú, úszó kiállítóteret is kapott, a város egyedi és mással összetéveszthetetlen kulturális központja is lett. Ez a csatolt úszómű amúgy rafináltan egyszerű forma és igazi multifunkcionális tér egyszerre, szuper hangszigeteléssel és áthelyezhető falakkal (mellesleg dunai személyhajó kikötő is), miközben tetősíkja az étterem padlószintjénél kezdődik, víz közeli teraszán, alig fél méterre a víz felett pedig úgy érzi az ember, mintha hirtelen a lassan úszó dinnyehéj végtelenségébe lépne ki, és együtt sodródhatna a folyóval.
A legjobb az egészben, hogy a sokmilliárdos óriás közelségében mégis ebből a magánkezdeményezésű véletlenből lett az igazi látványosság (csak a három évvel ezelőtti bővítés kapott támogatást az Európai Unió regionális fejlesztési alapjából), és tavaly a Lonely Planet olvasói az A38-at szavazták meg a világ legmenőbb (na jó, best, azaz legjobb) klubjának. De ugyanígy lett nagy, nekiveselkedő piros-fehér-zöld szándékok nélkül országimázshely az ugyanezen a szavazáson harmadik Kazinczy utcai romkocsma, a Szimplakert, vagy itt közelebb az ingatlan beruházásnak indult, aztán lakóparkok nélkül simán csak menő park, a Kopaszi-gát.
A környék legújabb ékköve pedig még az eddigieknél is rejtőzködőbb: a Műegyetem központi épületében, az építészkar folyosóitól övezve évtizedek óta működő Szkéné Színház is szerényen megújult. És itt sem az áthelyezett falak vagy az új festés nemesít, hanem a tartalom: mondjuk egy Pintér Béla-előadás után tényleg nehéz indulat nélkül az alternatív pénzek zárolására, majd a Fekete György-féle fagyottá meredt, akadémikus szalonművészetbe való átcsorgatására gondolni.
A sors és a valódi városfejlődés útjai tehát (előre) kifürkészhetetlenek.
Tíz éve áll a budai rakparton az A38
