Etűdök gépzongorára

2013-01-11

Nyikita Mihalkov ezredszer is belöki saját Csehovjának Platonovját a nemesi ház ajtaján, hogy végigrohanjona szobákon, és elveszetten ordibálja: – 35 éves vagyok, és nem csináltam semmit! Egy nulla vagyok! Egy senki!– 22 éves korában még bölcsen mulat rajta az ember. De mit szól hozzá 50 felett? Még bölcsebben mulat.

Az ember halálfélelmében megteremté Istent. De nem tud igazán hinni abban, amit saját maga alkotott, egyre csak nyomasztja tovább az a fránya vég. És felsejlik benne egy újabb remény: az ő életének értelme van. Meg kell lelni, ki kell teljesíteni, és jöhet a megérdemelt halhatatlanság. Csak hát sehogy se akar ez menni, kínzó kételyektől lüktet a fej: Rátaláltam? Ez lenne az? Azt csinálom, amit kell? Csinálok egyáltalán valamit?

A sikerek sem jelentenek megnyugvást. Hát akkor nem jobb csendes élvezettel szenvedni? Igen, elrontottuk, értelmetlen volt az egész. A lényeg, hogy felismertük, és ez a felismerés... Talán a többi ember felé emel minket...

Ostobaság. Fecsegés a bölcselkedő élet nemesi kúriáján. Csak hát miért ne lehetne fecsegni? Miért éppen fecserészni lenne bűn? Az értelemmel játszani az élet értelmével. Kimondani, belevágni a pofákba, érzelmekbe hajlani, emberségbe világosulni, más szerelem után sóhajtani... És szenvedni, szabadon, boldogan szenvedni az elmúlástól!

Mindezt még jobb filmen nézni. Főleg, ha zseniális. Mert hátha így az egésznek mégis van értelme. Hátha tényleg másképp kéne élni? Hátha csak egy hazug világ ez az egész, amiből ki lehetne lépni. Nem csak megalázkodó szikrázással keseregni, mint ez a Platonov. Mint ezek az oroszok. Hiszen ezek csak oroszok! A fene azt a csehovos, mihalkovos, melengetően kíméletlen öniróniájukat!